Eléggé kisstílű dolog azzal kezdeni egy bejegyzést, hogy exkuzálom magam, úgyhogy nem is teszem. Nem írtam eddig, nem azért, mert nem volt mondanivalóm, hanem sokkal inkább azért, mert késztetésem nem volt. Hol csalódott voltam, olyankor hagytam a világot történni magam körül, gondoltam egyedül is képes tönkremenni, nem kell a segítségem, máskor meg túl érzékeny voltam, és féltem, hogy az allergiás tüneteim csak odatüsszentenek a jegyzeteim közé valami taknyot, azt meg nem szerettem volna. Most meg jól érzem magam, miközben írok, valahol ez a cél, úgyhogy most csinálom. Témám mondjuk most éppen nincs, csak késztetésem, szóval a vége még simán lehet takony, legfeljebb nem az allergia, hanem a megfázás miatt.
Rengeteg okosság papírra került a tollamból, szívem szerint azt kívánnám, senki ne vegye komolyan, vagy legalábbis kezelje fenntartásokkal, mert a lelki békém valahogy nem akar tábort verni bennem. Állítólag önbizalomhiánnyal küzdök, ezt mondta a kiadóm, a párom, és néhány barátom is. Egyelőre nincs merszem elhinni, de lehet, hogy igazuk van, nekem sosem szokott 🙂 No, félre az iróniával, tényleg lehet, hogy csak el kellene hinnem, hogy méltó vagyok az életre, és az pont elég lenne, de egyelőre nem tudom a létezésem célját, csupán vagyok. „Van”-ni viszont sokszor nem elegendő, soha be nem teljesült, minden alapot nélkülöző spirituális vágyképek kínoznak néha, és a földi lét mocsara nem enged levegőhöz jutni. Ha az ember egyszer rálép az útra, nincs visszatérés. Igyekszem helyt állni minden téren, néha sikerül, néha nem, néha méltányolják, néha nem. Remélem ott fenn jegyzik minden gondolatomat, mert esetenként úgy érzem, az az egyetlen tőkém, amivel a mennyben majd fizetni tudok. Ha úgy van, ahogy sejtem, akkor ott milliomos leszek. No tessék, mégiscsak van önbizalmam, legfeljebb nem a jelen létezéshez, hanem az ezen túlihoz 😉
Téma hiányában kézenfekvő lenne a velem történt eseményeknek a lejegyzése, ám ezzel egyrészt nem untatnék senkit, másrészt meg olyan az egész, mint egy álom. Egyszer csak megtörténik valami, amire a megtörténte pillanatában döbbenek rá csupán, hogy valahol belül vágytam rá, vagy legalábbis örülök neki, máskor meg csak a tudatos vágyak lebegnek felettem beteljesületlenül. Nem sok értelmét látom az egésznek, ez igaz. Egyszer régen hoztam egy döntést, legbelül úgy éreztem, hogy van innen kiút, csak akarnom kell. Akkor úgy éreztem, nem akarom még eléggé, amiket meg szeretnék élni, ahhoz egy egész életre van szükség. Reménytelenül szerelmes voltam a létezésbe, olyan voltam, mint az ifjú forradalmár, aki az éteri eszmékért, melyek csupán délibábként derengnek előtte, bármire képes. Mert az életbe ugyan szerelmes voltam, s a vágyott dolgok megéléséért képesnek és hajlandónak éreztem magamnak a szenvedések elviselésére, ám az is benne volt a pakliban, hogy a szenvedések lépcsőfokain valami egész máshoz érek fel, mint amiről azt hittem, vágyom. Az pedig különösen betegessé tesz e vágyakat, hogy olyan az életem, mint a Windows XP: egy két biztonsági visszaállítás még működik, de egy idő után csak az újra-telepítés oldhatja meg a dolgokat.
Mindenesetre vállaltam a kockázatot, és az élet mellett döntöttem. A beteljesítő, számomra kielégítő – és elárulom, nem nagy terveket tartalmazó – élet mellett. Elégedett vagyok én kevéssel is, és hajlandó vagyok érte megszenvedni, de a pillanatnyi gyötrések, legyen az kívülről érkező, vagy belülről marcangoló, hiszem, hogy csupán egy állomása az utamnak, ami remélem oda vezet, ahova tartok. Ha nem, hát pár helyreállítás még tán belefér. Most úgy érzem, belülről feszít valami. Legtöbbször nem tudom az okát, csupán kínoz lágyan, mint a kezdeti migrén, amiről az első óráiban úgy érezzük, elviselhető mértékű, de a nap végére minden erőnket kiszipolyozza. Ez a belső feszültség még nem tudom, miből ered, de érzem, hogy mérgezi mindennapjaimat. Türelmetlen vagyok, ami nem jellemző rám, csakúgy, mint az önbizalomhiány. Új dolgok ezek, és szeretnék rájönni, hogy a személyiségem változott meg végérvényesen, vagy csupán nincs a helyén valami, ezért nincs szinkronban a kép a hanggal. De az tény, hogy felesleges leírnom a történéseimet, mert még én sem tudom megítélni őket, akkor meg minek. Csak tévútra vezet bárkit, aki olvassa, arra meg ott a Blikk, a felsőfokú pletykagyártók és -zabálók kézikönyve.
Nem is igazán felel meg az elvárásaimnak ez a fajta kommunikáció. Se az írott, se a kimondott üzenet nem képes már jó régóta hordozni azt a tartalmat, amit magamban érzek. Érzek, talán így helyes, kellene valami, ami szavak nélkül viszi át az érzéseimet, mert sokszor már nincs is kedvem megszólalni. Szerencsére írni még van 🙂
Az önismereti út örökké tart. Mármint gondolom, de a halálunkig biztos. Aztán az, hogy mire megyünk az alaposan megismert önmagunkkal, még kérdés. Mert ugye van olyan, hogy ha valakit jobban megismerünk, már nem is olyan szimpatikus, mi van, ha ez önmagunkkal történik meg? Azt hiszem, ilyenkor érkezik el a változás, a változtatás ideje. Hiszem, hogy valahol belül mindenkiből kitörni vágyik egy megfoghatatlan energia, csak talán van, aki még ezt sem tudja megfogalmazni, csupán érzi. A tudatos ember attól tudatos, hogy… Hát tudatos. Mondjuk azt, hogy aki tudja, mitől tudatos, az tudatos, nincs kedvem magyarázni 😉 Főleg, mert sokkal fontosabb, hogy aki nem az, a lelke legmélyére erőszakolja le, és zárja hét lakatra ezt a kitörni vágyó elemi erőt, és felületes módon, önmaga fejlődésével ellentétes cselekvésekkel vezeti le azt.
A dolog mindenki számára egyszerű. Bánt valami? Hunyd be a szemed, és képzeld el, mit tehetnél ellene. Ha megvan, nyisd ki a szemed, és tedd meg. Ne pazarold el magad olyasmire, ami nem tesz boldoggá. Tessék észnél lenni, mert magunknak sokféleképpen tudjuk kicicomázni a szenvedést, hajlamosak vagyunk például azt hazudni a tükörképnek, hogy „bár most szenvedek, de ez azért van, hogy később jó legyen”. Rossz hír: nem lesz! Vagy most azonnal megtanulod szeretni, ahol vagy, amit csinálsz, vagy ha erre nem vagy képes, azonnal magad mögött kell hagyni. Most kezdjek el rossz közhelyeket leírni, mint hogy „az élet túl rövid”, meg „légy önmagad”, és hasonlók? Aki már találkozott a halállal – és engedjétek meg, hogy azt feltételezzem, akik most olvastok, mind láttátok már testközelből – az pontosan tudja, mindegy, mikor érkezik, mindig váratlan. Mert az életünk minden napját úgy éljük, mintha örökké élnénk, mintha örökké fiatalok lennénk, mintha a mai gyötrelmemmel nem veszítettem volna semmit, hiszen holnap még lehetek boldog.
No, akkor itt a legfontosabb üzenetem: holnap nem lehetsz boldog. Csak ma.
Tedd, ami legbelül feltölt, szeress élni, és figyelj arra a hatalmas erőre, ami benned kalapál! Ordítva súgja a füledbe, hogy jó helyen vagy-e. Legyél mindig jó helyen, ne úgy élj, mintha nem lenne vége…
…élj úgy, mintha nem lenne holnap. Érezd jól magad most!