Félelem nélkül

Félelem nélkülAz úton lenni gyönyörű. Az úton lenni játék. Mostanában értem meg, hogy ez mennyire igaz az életre is, ami azért fura, mert hosszútáv-futottam, és ott ugyanezen princípiumok mentén teljesítettem a távokat. A végén ahelyett, hogy örültem volna a célnak, sajnáltam, hogy vége lett. De most egyre jobban élvezem ezt a “játékot”, amit félelmünkben egy elmúlással azonosított jelzővel ruháztunk fel: élet. Egyszer olvastam egy frappáns mondást, miszerint mindenki a mennybe akar jutni, de senki sem akar meghalni. A félelmeink rettenetes dolgok. Minthogy hiszem, hogy az érzelmeinken keresztül mi magunk teremtjük meg a saját valóságunkat, s ezen teremtési folyamat során leszünk “sok”-ból “egy”, így azt is felismertem, hogy miért olyan szörnyű a helyzetünk. Majdnem mindenkinek.

Ugyanis azt vettem észre, hogy mindig a domináns érzelem határoz meg minket, valamint azt is, hogy a domináns érzelem nem mindig van a felszínen. A félelemnek egyébként is van egy rejtőzködő mivolta, ha fizikai hasonlattal szeretnék élni, olyan mint a rák-betegség. Az immunrendszer számára láthatatlan, látszólag helyes működésű sejtcsoport, melyet mire észreveszünk, olyan méreteket ölt, ami veszélyezteti további létezésünket. Azt hiszem helytálló az analógia. És a legszörnyűbb a dologban az, hogy ha tudatosan próbálunk szembenézni félelmeinkkel, olyan erősnek és hatalmasnak mutatják magukat, hogy könnyen visszájára fordul az akaratunk.

A végtelen és feltétel nélküli szeretet érzésének átéléséhez viszont elengedhetetlen feltétel a félelemtől való megszabadulás. Erre az a módszer tűnt a legjobbnak, hogy ha felismertük mitől félünk, és hatalmasnak és rettenthetetlennek látjuk, akkor más nézőpontot kell választanunk. Mert ami szemből ily hatalmasra tudott nőni, az oldalról talán csak egy hártyának tűnik. Vagy megtehetjük, hogy a megállíthatatlanságából és linearitásából fakadóan kezelhetetlennek tetsző időt felhasználjuk, mégpedig úgy, hogy megpróbálunk egy jövőbeni időpontból visszatekinteni jelenlegi helyzetünkre. Bár elvitathatatlan a jelentősége a jelen pillanatnak, törekedni kell rá, hogy minél többször éljük át, sőt, a megvilágosodás útja is lehet, ha megtanuljuk javunkra fordítani a MOST hatalmát, mégis a depresszív állapotunkból való kizökkenés egyik legjobb eszköze, ha belehelyezkedünk egy jövőbeli időpontba, és onnan tekintünk vissza. Mindnyájan átéltünk már rettenetes pillnatokat életünkben, és nélkülözhetetlen tapasztalatokat gyűjtöttünk általuk, ám mostanra minden rossz élmény elhalványult, veszített jelentőségéből, bármily valóságosnak tetszett átélésének pillanatában. Ha azonban ez így van, miért ne tekinthetnénk a jelen pillanatban minket kínzó problémákra is egy olyan jövőbeli időpontból vissza, amikor már nem lesznek ezek ilyen kardinálisak? Hiszen az imént állapítottuk meg, hogy előbb utóbb eljön ez a pillanat. Persze ez nem könnyű, mindenki ismeri az unásig ismételt frázist: “az idő mindent megold”, ennek tudata mégsem nyújt segítséget a legelveszettebb időkben. Ez azért van, mert gondolataink és érzelmeink olyan szélsebesen váltják egymást, és olyan kiszámíthatatlanul, mondhatni öntudatlanul érkeznek, hogy a legnagyobb hiba lenne azt feltételezni, hogy irányíthatók.

Ehelyett talán azt kellene tudatosan szabályozni, hogy melyik gondolat útját tereljük el a szívünk felé.

Minden vélemény számít!