Én csak egy vízcsap vagyok

Csupán egy vízcsap vagyok, zord, és hideg,
fémtestemen lassan gördülnek le párás vizek,
rám nézel, s tekinteted máris szalad tova,
jelentéktelen -gondolod- minek is figyelj oda?

Pedig adtam már vizet szomjazó gyermeknek,
úgy csókolták számat, mint a szerelmesek,
zubogó forrásként, mint folyékony kenyeret
adtam nekik a mennyből egy szeletet.

Mostam már le koszt, szennyet, piszkot,
fáradt napodon nem hagytam arcodon maszkot.
Ha szükséges volt lemostam a gyalázatot,
nem ítéltem, csak gyakoroltam az alázatot.

Nem vettél tudomást rólam soha,
csak mondogattad ki jó, s ki ostoba.
Vak szemed elé vasfüggönyt emeltél
s boldognak vélt tengeredben önként eveztél.

Ha eltömődtem szidtál, korholtál,
szeretettel felém soha nem fordultál.
Tekinteted csak akkor kúszott rám,
mikor hiányom miatt használni nem tudtál.

Ó, te balga, te szerencsétlen lélek!
Hát az életet már soha meg nem érted?
Teremtődtől megváltásod mindhiába kérted,
Ha máshol, s nem magadban keresed léted!

Egyek vagyunk mi, és hiszed vagy sem,
én odaadnám érted drága életem.
Ontanám, csak ontanám a hűs nedűt magamból,
ha leszállnál végre a rettentő magasból.

Én csak egy vízcsap vagyok, s várok árván.
De vizemet a mennyekig fellocsolnám,
megtisztítanám minden Istened lábát,
csak egyszer, egyszer szólnál hozzám.

Minden vélemény számít!