Hibák

hibákEsemények végtelen sora, összefüggések, vagy összefüggés nélküliség. Történetek, vagy egyetlen történet, de mindenképpen egyetlen közös pont, egyetlen eredő. Hibák, melyek akkor is ott maradnak, ha a világ összes atomja egyszerre mozdul meg, hogy eltűnjenek. Hibák, melyek mint értelmezési tartomány a létezéshez, felkínálják magukat. Tessék, válassz. Ne ellenkezz, valamelyik a részeddé válik, dönts, vagy megkapod, amit szükségesnek ítélnek. Ez az értelmetlennek tűnő szabály az, amely gúzsba köt minket. Ez a fő mozgatórugója életünknek. Vagy próbáljuk elkerülni, vagy próbáljuk kijavítani. Nincs más állapot.

– Megtettem, na és?
– Az istenit! Hogy lehetsz ennyire érzéketlen? Nem látod a következményeket?
– Leszarom a következményeket. Erre volt szükségem, hát megtettem. A következményeket majd kezelem, ha aktuálisak lesznek. – Hangja olyan volt, mint akit tényleg nem érdekel, mi származik cselekedetéből.
– Látod, ezt utálom benned! Utállak! Érzéketlen vagy, remélem életed végéig egyedül leszel, hogy megtanulj odafigyelni másokra!
– Ugyan miért kéne nekem másokkal foglalkozni? – Beszéde elveszítette korábbi békés tónusát, és helyette valami mélyen gyökerező, elnyomott düh tört a felszínre. – Velem ki foglalkozik? Én kinek vagyok fontos? Ki az, aki úgy dönt, hogy közben rám figyel? Elmondom, senki! Az egész világ leszarja, hogy létezem, hát most tessék, én is leszartam az egész világot.
– Te hülye, önző, szemellenzős pöcs! Hát ennyire nem lehetsz vak! Még hogy egyedül vagy a világban? Akkor mit mondjak én? – Oly sokszor próbálta már tudtára hozni érzelmeit, hogy szinte biztos volt benne, előbb utóbb felszínre tör majd.
– Tessék? – Hangjában valóban ott lapult valami megmagyarázhatatlan értetlenség, amitől kérdése inkább volt őszinte, mint mesterkélt.
– Hagyj békén. Nyalogasd tovább a sebeidet, vagy okozz még nagyobb kárt, szemmel láthatóan csak az tesz boldoggá. – Tehetetlenül egy helyben topogott, miközben próbált megküzdeni könnyeivel.
– Várj csak. Nem értem. Miért vagy te inkább egyedül és én miért nem vagyok… – Elharapta kérdése végét, képtelen volt befejezni . Hirtelen átértékelődött benne minden, ami eddig történt. – De hiszen… de… én… – Elemi erővel terítette két vállra a felismerés. – Miért nem mondtad soha?
– Annyiszor próbáltam, de képtelen voltam rá. Már mindegy. Megtetted. Egészen más ember vagy, mint gondoltam. – Miközben kimondta a szavakat, a fiú közelebb húzta magához és átölelte, úgy, hogy arca a mellkasába fúródott.
– De ha tudtam volna, ha csak sejtettem volna… Istenem, mennyire vak voltam! Ne haragudj… kérlek…

A nap sugarai kérlelhetetlenül világítottak bele a szemébe, miközben érezte, az ébredésének elkerülhetetlensége szétfeszíti fejét. Homályos emlékként még derengett benne, megint veszekedtek. Már megszokta, az ébredés ritkán hoz mást. Valami jelentéktelen apróság, egy pitiáner indok, és kibukik belőlük. Nem is a veszekedés ténye az, ami zavarja, hanem a csontig hatoló gyűlölet, amit magával szemben érzett minden haragos szó kimondása közben. Nem mehet így tovább, változtatni kell. De oly sokszor elhatározta már, hogy megteszi az utolsó lépést, és mindig megremegett a lába. Egyszerűbb volt újra veszekedni. Nem engedte meg magának azt a luxust, hogy akár csak látszatra alulmaradjon. Majd ő! Majd a másik fél. Végső soron ugyanannyira hibás ő is, a veszekedéshez két ember kell. Felkelt, és alélt tekintetével egyetlen dologra tudott koncentrálni, mielőtt végiggondolná a lehetőségeket, innia kell. Ernyedt testtel vánszorgott ki a konyháig, félrelökte az este otthagyott üres poharakat, majd miután nem talált újat, a legkevésbé koszosnak tűnőt előkészítette. Remegő kezével legalább annyit mellé töltött, mint bele, de a vodka szagtalan illata kissé megnyugtatta. Felemelte a pohárkát, rituálisan, szertartás-szerűen körbeforgatta, megnézte alaposan, mint mindig, mielőtt magáévá tette volna. Közelebb emelte, mélyet szippantott az alkohol mámorítóan egyedi illatából és a szájához emelte. De képtelen volt megdönteni. Szemei üvegesek lettek, és megteltek könnyel. Kiürült a feje, és tudta, amit most beletesz, az fogja meghatározni további életét. Lassan és épphogy érzékelhetően elemelte szájától a poharat. Kezének remegése már egész testét rázta, valami megmagyarázhatatlan zokogásba fulladva. Érezte, ahogy a tehetetlen düh felgyülemlik benne, és nincs eszköze kiadni magából. Pokoli erővel vágta a falhoz a még mindig félig telt poharat, mely olyan robbanással tört darabokra, hogy attól kis híján magához tért. De egy lepattanó szilánk éppen az arca irányába vágódott le a falról, így keserves üvöltésbe torkollt a megmagyarázhatatlan kín, amely a fizikai fájdalom nyomán szakadt fel benne. Térdre rogyott és annyira sajnálta magát, hogy zokogása közepette csak egy dologra tudott gondolni: életének értelmetlenségére. Márpedig ha ő maga nem látta be létezésnek okát, ki mástól várhatta el. Zokogástól kábultan szánalmas pondróként elvánszorgott a nappaliban levő fegyverszekrényig, és remegő testtel felkapaszkodott a kilincsig. Reszkető kezével alig-alig bírta a kulcsot a kilincsen levő lyukba helyezni, a fájdalomtól ordítva szinte beletörte a zárba azt. Mikor végre sikerült, megrészegült a sírással vegyes örömtől. Pisztolyát megmarkolta jobb kezével és miközben az úgy táncolt tenyerében, mintha földrengés volna, egyetlen töltényt a tárba helyezett. Hirtelen átfutott az agyán, hova lőjön, de rázkódása nem hagyott sok választást. Megpróbált a szívére célozni, ha esetleg el is véti, jó eséllyel azért eltalálja magát. Ordítva, rázkódva, bömbölve térdelt a földön, majd eldurrant a lövés. Hanyatt esett a földön, és olyasfajta fájdalom hasított belé, mint még soha, mégis, valami eddig ismeretlen letisztultság kerítette hatalmába. Kínlódva oldalra fordult és nézte, ahogy saját vére lassan teret nyerve szétfolyik a padlón. Utolsó erejével megemelte jobb karját, mutatóujját a vértócsába bökte, és megfogalmazta búcsúüzenetét: “Sajnálom”.

– De ezt nem értem, miért jó ez neked? – Úgy tört fel belőle a kérdés, mintha időtlen idők óta érlelgetné magában.
– Szeretek így élni, miért vagy képtelen felfogni?
– Csak meg akarom érteni, hiszen te magad mondtad, hogy nagyon kevés dolog tud értelmet adni ennek az egésznek, akkor meg miért nem vagy képes abba a kevésbe belekapaszkodni? – Hangja dühös volt, és egyre kevésbé árasztotta a megszokott nyugalmat.
– És te? Te miért nem vagy képes nyugton maradni? Előre tudtad, hogy nem akarok többet. Megmondtam már a legelején, ennyi és nem több.
– Ki a fene tudta a legelején, hogy mi lesz belőle? Minden megváltozott azóta, minden! – Hangja kissé elcsuklott az elfojtott sírástól.
– Én. Én tudtam, ezért figyelmeztettelek. Nem akarom összekuszálni a dolgokat. Jól vagyok így, ahogy vagyok, és nem akarlak téged is a képbe.
– Bassza meg. Bassza meg a világ és bassza meg a sors is. Miért kell ez? Miért van erre szükség? Miért nem lehet boldognak lenni?
– Miért nem tudod elfogadni, ami eddig volt? Lehetnél boldog!
– Nem lehet. Elromlottam legbelül. Megváltozott valami, már nem azt látom, aki eddig voltál. Többet akarok adni neked annál, mint amit valaha is elfogadni kívánsz belőlem és ebbe belepusztulok. Képtelen vagyok bármit is kezdeni mindazzal, amit neked szánok, ha téged nem érdekel. – Arcát a tenyerébe temette, próbálva elfedni a feltörő érzelmeket, melyek kérlelhetetlen zokogásba torkolltak. A lány csak állt vele szemben, nézte némán és neki is könny szökött a szemébe. A pillanat öröklétté vált ebben a másodpercben. Nem tudta, mi egyébbel nyújthatott volna némi vigaszt e percben, így csak annyit mondott “Bocsáss meg” és nem szólt többet. Némán várták meg, míg elcsendesül a vihar lelkük mélyén.

Események végtelen sora, összefüggések, vagy összefüggés nélküliség. Történetek, vagy egyetlen történet, de mindenképpen egyetlen közös pont, egyetlen eredő. Hibák, melyek akkor is ott maradnak, ha a világ összes atomja egyszerre mozdul meg, hogy eltűnjenek. Hibák, melyek mint értelmezési tartomány a létezéshez, felkínálják magukat. Tessék, válassz. Ne ellenkezz, valamelyik a részeddé válik, dönts, vagy megkapod, amit szükségesnek ítélnek. Ez az értelmetlennek tűnő szabály az, amely gúzsba köt minket. Ez a fő mozgatórugója életünknek. Vagy próbáljuk elkerülni, vagy próbáljuk kijavítani. Nincs más állapot. Pedig az elkövetett hibák lehetőségek a végtelen térben, nem többek és nem kevesebbek. Kinyitnak előttünk egy kaput, a megbocsájtás kapujának üdvözítő jelenlétét világítják meg. De rendre rosszul reagálunk elkövetett hibáinkra, vagy értelmetlenül próbáljuk elkerülni őket.

Nincs más állapot.

Mégis, néha felsmerjük a lehetőséget. Felismerjük és közben végig tudjuk, talán semmin sem fog változtatni, ha kimondjuk.

De ha nem mondjuk ki, minden megváltozik.

Minden vélemény számít!