Az élet a legtrükkösebb tanítómester. Létrehozza az egy és sérthetetlen igazságot, melyet aztán bizonytalan eszközökkel, érzelmeinktől torzítva kell megközelítenünk, de magunkévá talán sosem tehetjük. Kerülgetjük, mint Rozi néni a bankjegyautomatát, minden vágyunk, hogy minél jobban megismerhessük, néha mégis úgy érezzük, egyre csak távolodunk tőle. Talán elegendő is, ha a megismerésre törekszünk, megelégedve azzal a parányi darabkával, ami a legközelebb áll szívünkhöz, ha nem a tökéletest üldözzük, hanem csupán kiválasztjuk a nekünk leginkább tetsző színárnyalatot. Tanulmányi kirándulás következik a világ-egyetem aktuális szemeszterén.
Aki ismer, pontosan tudja, hogy vannak dolgok, amiket mereven elutasítok és vannak dolgok, amikről nem vagyok hajlandó vitába szállni. Boldogan fordítok hátat a napi politikának, mert az a véleményem, hogy rosszul működteti a demokráciát, hazug, megtévesztő és milyenségéből fakadóan ennek megváltozására semmilyen esély nincs, valamint elutasítom a vak hitet bármilyen témában, annak ellenére, hogy nem vagyok egy alapvetően szkeptikus beállítottságú ember. Vitatkozni pedig olyasmikről nem szeretek, amiknek a háttere nem tárható fel teljes egészében, vagyis mindenről, amit éppen emiatt el is utasítok, illetve szubjektív témákról, mint az ízlés. Mindkettő értelmetlen és ebből fakadóan tökéletesen felesleges időpazarlás, valamint nélkülözhető bosszankodás. Ezek helyett a lelki békére helyezem a fókuszt, így is éppen elég impulzus ér ahhoz, hogy megingasson. Jogosan merül fel viszont a kérdés a nyájas olvasóban, hogy akkor hogy a fészkes fenébe lehet bármilyen tudás birtoklásához közelebb kerülni?
A válasz egyszerű. Az egyetemes igazság helyett a saját magam által megélt és elfogadott valóságot formálom magamban, valószínűleg nem sok köze lesz végül a világ realitásához, de támaszt nyújt számomra, hogy élhetővé, elviselhetővé tegye a létezést. Az, hogy kinek mit jelent a saját maga által elfogadott valóság, meglehetősen egyedi, de én így szeretem a világot. Sokszínűnek, egyedinek, változatosnak. Nem szeretem az uniformizált dolgokat, ha Isten valóban bárányokat szeretett volna, akkor most négy lábunk lenne és bégetnénk, habár a modern társadalom egyre inkább hasonlít egy elcseszett birkanyájra, de ennek egészen más gyökere van. A saját magunk által befogadható világkép kialakítása lenne tehát a cél életünk folyamán, melynek a legfontosabb alapját az kell, hogy képezze, hogy elfogadjuk, ez a világkép sosem lesz kész. Folyton változni fog, ahogy minden más is bennünk, körülöttünk. A változás az egyetlen állandó tényező az életünkben, megteremtve ezáltal a létezés leginkább zavarba ejtő paradoxonját.
Ha ezt a tényt képesek voltunk beleintegrálni mindennapjainkba, akkor fel is léptünk a legelső lépcsőfokra az élhető gondolkodás felé vezető úton. Ha ez megvan, akkor többé nem jövünk zavarba attól, hogy tegnap még zöldnek láttuk a világot, ma viszont a kék a szimpatikusabb. Normális, emberi dolog, ehelyett legtöbben -majd mindenki- szenved a kognitív disszonancia ólomköpenyében poroszkálva, mikor már csak azért ragaszkodunk kimondott dolgainkhoz, mert azok elhangzottak tőlünk, mégis hogy venné ki magát, ha ma megváltozna a véleményünk róla? Elárulok egy titkot: a vélemény olyan, mint a segglyuk – mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra. Persze nem azt mondom, hogy ez jó így, érlelődik bennem egy poszt a közönyről is, de most nem ez a téma. Változtassuk meg bátran a képet, ami a fejünkben él, mert az agyunkban a neuronháló folyton új kapcsolatokat épít ki, dolgoztassuk csak meg ezt a csodás szervet.
Ha elfogadtuk, hogy a világ folytonos változásban van, a következő magocska, amit érdemes elültetnünk, hogy éppen ebből a változásból fakadóan semmit nem kell elfogadnunk tényként. Minden egyes véleménynyilvánításunk után gondoljunk a következő mondatra: „most így gondolom”. Tájékozódjunk, olvassunk, hallgassunk, figyeljünk célirányosan azokra a dolgokra, amik belülről fakadóan érdekesnek tűnnek számunkra, tegyünk fel mindent a polcra, a többi megy magától. Ne fogadjunk el semmit csak azért, mert tetszetős a csomagolása, gondolkodjunk el rajta, hogy valakinek ez a véleménye, talán lehet igaz. Kérdőjelezzünk meg mindent, amivel találkozunk, még önnön érzéseinket, gondolatainkat is, mert a világunk ma sajnos nem érték-alapú, hanem materialista központú és egoista, tele átverésekkel, hazugságokkal, elméletekkel, melyek között lehetetlen eligazodni, általuk nem csupán a hazugság fészkeli be magát a fejünkbe, de az igaz szó is értékét veszíti.
Meg kell tanulnod bízni önmagadban, az önismeret szót már le sem merem írni, mert a google motor így is előkelő helyre sorolja a profilomat a keresőszó láttán, de tényleg fontos, hogy hallgassunk a belső hangra, a szívünk szavára, mert a sok magunkévá tett dolog összeadódva már semmit nem ér, ha a realizmus szikárságával próbáljuk rendszerezni, muszáj a döntéseinket a gondolataink, érzelmeink tájolójának segítségével navigálni. Bátran tegyünk fel kérdéseket, ne döntsünk semmiben azonnal, rágjuk meg, nyeljük le, emésszük, ha kell kérőddzünk rajta, miközben ne felejtsük el egy pillanatra sem, pontosan tudni csak azt lehet, amit átéltünk. Minden más csupán szóbeszéd, egy kép a világról egy idegen szemüvegen át. Kommunikáljunk, beszélgessünk bátran nehezebb témákról is barátainkkal, ismerőseinkkel, mert minden emberi kapcsolatunk egy apró segítség, egy lehetőség, hogy többé váljunk általa. Az életről alkotott véleményünket ne kőbe akarjuk faragni, hanem papiruszra fessük fel, mire az szétporlad, úgyis meg fog változni. Ráadásul így kisebb az esélyünk, hogy végül beletörik a bicskánk.
Az egész emberiség kollektív tudata napról napra bővül, mint egy láthatatlan adatbázis az éterben, minden nap belepakoljuk minden gondolatunkat, érzésünket, és kapunk is onnan mindenfélét. Minél többen tanulnak meg figyelni a belső hangra, annál többen fognak találkozni azzal, hogy egyáltalán létezik ilyesmi. Így fogunk tyúklépésekkel haladni egy élhetőbb világ felé, így fog átöröklődni generációról generációra az a fajta belső tudás, ami újra a valódi értékekre fogja helyezni a súlyozást.
Ez fogja megtanítani mindannyiunknak, hogy egymást tisztelni és elfogadni nem csupán egy lehetőség, de a túlélésünk záloga.