Problémák

problémákÚgy érzem, némileg adós maradtam legutóbb, mert csodálatos dolog az élet szeretete, de hogy a bánatba lehet élvezni, mikor annyi a baj? No igen, úgy sehogy. A bajok éppen azért vannak, mert megoldásért visítanak az életünkben mindaddig, míg el nem kezdünk foglalkozni velük. Olyanok, mint a gyerekek, míg az akaratukat – akár csak látszólag – nem érvényesítik, addig apadhatatlan kitartással harcolnak a figyelmünkért. Ideje tehát foglalkozni velük.

Azt már megtanultam, hogy más értékrendje szerint súlyozni az én életemet teljesen értelmetlen, de éppen ennyire, ha nem még fájdalmasabban értelmetlen a saját értékrendem szerint ítéletet hirdetni mások felett. Így aztán inkább csak leírok dolgokat, ha valaki magáénak érzi, kezd vele valamit, ha pedig nem, elkerüli, mint ateista a templomot. Régóta ismertek már, tudjátok, hogy szeretek befelé fordulni. A boldog pillanatoknak minden esszenciája bennünk van, éppen úgy, ahogy a szenvedésé is, szerintem érdemes felderíteni, melyikkel mit lehet kezdeni. Így aztán az évek alatt annyi mindent fedeztem fel magamban, hogy mára már rutinná vált a lelki békém mielőbbi helyreállítása.

Ennek most egyetlen aspektusával foglalkozom, azokkal a kínzó dolgokkal, amik megtalálnak, ha akarjuk, ha nem. Nincs vége sosem, futószalagon jön a szar, mint amikor a munkahelyen elkezdünk jól dolgozni, minél jobban megy, annál többet várnak el tőlünk. A sors is van olyan szarházi, mint a legtöbb főnök, ha érzi, hogy többre is képes vagy, akkor adni is fogja. Persze a jó hír az, hogy minél többet megoldasz, annál kevesebb marad végül, illetve a rutin felbecsülhetetlen, amit a bajok belső feldolgozásában szerezhetsz.

A rossz hír az, hogy ezt nem lehet a jelen pillanattal elkezdeni. Akár tetszik ugyanis, akár nem, mindannyian cipeljük a kis csomagocskáinkat magunkkal a múltunkból, azokat a nehézség-pakkokat, amikbe szartunk bele. Való igaz, egy idő után talán megunja az élet, hogy újabb feladatot adjon, ha az eddigiek is csak halmozódnak, csakhogy azt a – remélhetőleg – hosszú utat, amit még meg kell tenni, kurva fárasztó plusz terhekkel teljesíteni. Fárad a lábunk, vakok leszünk a valódi élet csodálatos természetére, mert egyetlen dologra tudunk csak koncentrálni: van elég bajunk így is. Nos, nekem éppen ezért nem pálya a plusz teher, mert ugyan mindig jön újabb, de míg ez megtörténik, szabad vagyok.

Nem könnyű elkezdeni, sőt! Nem fogok zsákbamacskát árulni, pokoli nehéz. Nem csupán az, hogy feldolgozzuk azt a nyűgöt, amit menet közben szedtünk fel, hanem éppen úgy, ahogy testileg, úgy lelkileg is örökölünk szüleinktől annyi defektet, ami akár önmagában is elég lenne feladatnak. És az első mozdulatok olyan kínnal hasítanak majd bele a komfort-érzetedbe, hogy azonnal fel akarod majd adni. Mint a sportban, világos cél, és merev elhatározás kell hozzá, hogy végigmenjünk az úton. Nem lehet szem elől téveszteni a célt, hogy olyan életet szeretnénk, ahol nem démonok árnyékában, sötétségben botorkálva kell okot találnunk a létezésre, hanem félelem nélkül képesek legyünk szeretni magunkat, és mindent körülöttünk.

A sebek felszakítása fájdalmas folyamat. Kértem már bocsánatot utólag, megkövettem már embereket hónapokkal a vélt igazam szajkózása után, mert úgy éreztem, a sebre bármennyi réteg gyolcsot tegyek is, alatta csak fekélyesedik tovább. De a legnehezebb része mégis az, amikor magunknak kell megbocsátani. Az rohadt nehéz. Igen, azokat a hibákat, amiket elkövettünk, mi követtük el. Nem velünk tették, nem minket vertek át, nem velünk szartak ki. Mi tettük, magunkkal. A naivitásunkkal, hiszékenységünkkel, megtéveszthetőségünkkel, tapasztalatlanságunkkal… Az általunk gyűlölt ember csupán eljátszotta a szerepét, de mi hittük el a színdarabot. Többé nem akarod? Tedd rendbe!

Az életösztönünk persze kidolgozta magának azt a módszert, ami az egónknak olyan édes, mint a méz, és ennek megfelelően két pofára zabálja: a falak felépítése. Hopp, a sütő megégette a kezünket, többé nem használjuk. A rossz hír viszont az, hogy akkor egy életen át silány, nyers ételt kell magunkba tömni. Bár tény, hogy többé biztos nem égetjük meg magunkat. Az egó ilyen, ne haragudjunk rá ezért, szeret kényelmesen élni, szeret szórakozni, nem érdeklik a mélység szépségei, mert a felszínen is vannak korallok, és bármikor ki lehet jönni a vízből, ha baj van. Csak hát szegény ennek érdekében olyan dolgokat hitet el velünk, ami a lelkünket görcsbe rántja, megkötözi, és rabként kell leélnünk egy életet. A félelem rabjaként.

Nem tudom, min múlik, hogy egy ember elindul-e ezen az úton, vagy nem. Egészen biztosan nem rajtam, és ennek kifejezetten örülök. Félreértés ne essék, sokan kérnek tőlem segítséget, és nagyon szívesen elmondom, miként vélekedek egy dologról, sőt! Van erőm sok mindent megtartani magamon kívül is, de a tapasztalat az, hogy ez inkább amolyan gólyák hibája. Elkezdenek ismerkedni az önismeret szépségeivel, és rögtön jön az, hogy “erre egyedül nem vagyok képes”. A helyzet az, hogy de. Rohadtul nincs más, aki meg tudja oldani helyettünk, azon túl, amit én is adni tudok. A lényem jelenlétét. Mint a szülésnél, mikor mindenki kérdezte tőlem, hogy mi a fenének voltam benn mindkét gyermeknél. Pusztán ezért, a lényem jelenléte a legtöbb, amit adni tudtam, és azt boldogan adtam. De szülni nem tudtam a feleségem helyett.

Azt kívánom, hogy mindenki éljen úgy, hogy mikor eljön a számvetés ideje – mert ó, igen, mindenkinél eljön – akkor elégedett legyen. Ha besöpörjük a szőnyeg alá a lelki terheinket, akkor pedig a sok fekélyes sebből betegségek lesznek, a lelki elnyomásnak így keletkeznek fizikai tünetei végül. Ne jussunk el eddig, én egészséges társadalomban, egészséges emberek között szeretnék élni.

Menekülni könnyű, de a harcot megvívni csak egyszer kell…

Minden vélemény számít!