Érdekes dolog az írás. Az egyik pillanatban hónapokra bezárulnak a kapuk, a következőben meg megindul valami bennem, és nem tudom leállítani. Igazán nem is akarom, de biztosan érzem, ez olyasmi, amire nincs ráhatásom. Szeretem ezt a világot, a keservit, nagyon szeretem! Bár mindig érezhetném ugyanezt, bár megtanultam volna nagymamám tartósító fogásait, hogy konzerválni tudjam ezt az érzést, és a gyengébb pillanatokban csak úgy elő tudnám venni. Sajnos a gondolatok természete nem teszi ezt lehetővé, de nem baj. Most még ez sem zavar.
Nem árt mindig szem előtt tartani, hogy ki vagyok, amint ezt elveszítem, ahogy jön a megalkuvás, összepöndörödöm, mint a hernyó, és szörnyen nézek ki lelkileg. Nem szabadna, hogy ez megtörténjen. Egyetlen ember van a földön, akivel biztosan le kell élnem egy életet: saját magam. Nem árt, ha erre néha figyelmeztetem magam.
Elegem van az önbecsülésem szőnyeg alá söpréséből. Mindenkit arra tanítok a magam esetlen eszközeivel, hogy ismerje már fel, milyen csodálatos létező, miközben saját magamat alárendelem mindennek. Szeretem magam, és ezt szeretném olyan sokszor a tükörképembe mondani, amilyen sokszor csak lehet! Akár minden nap, minden percben! Mindig azt szeretném, hogy pont így érezzek a létezés, és benne önmagam iránt, ahogy most. Talán a feloldozás nem is volt oly távol, mint nemrégiben tűnt.
Sokáig voltam függő, talán egész eddigi életemben. Természetes volt, hogy a szülők nélkül nem léteznék, hogy a barátok, szerelmek, szeretők személyének a hiányában nem létezhettem volna, és csodás a felismerés, mikor rádöbbenek, igenis létezem! Itt vagyok, élek, és nem kell hozzá senki más, csak én. Felszabadít a gondolat, hogy önnön értékeim nem függvényei többé senki más értékrendjének, hiszen ez a legértelmetlenebb súlyozása a dolgoknak. Én vagyok én, eszi, nem eszi, nem kap mást! És ez pontosan így a legszebb.
Sarokpontja ez a pillanat az életemnek. Nemrég elgondolkodtam rajta, hogy idén már harminchárom éves leszek, és képtelen voltam eldönteni, vajon ez mit jelent. Bizonyos szempontból öregnek érzem magam, a lelkem pedig az, akár akarom, akár nem. De mi a fene az a kor? Mit veszítek azzal, hogy nem huszonhárom vagyok? Vagy mit nyerhetek azzal, hogy még nem negyvenhárom? Mit számít ez egyáltalán?
A múltam köszöni, jól van a helyén. Próbáltam megváltoztatni, higgyétek el, nem lehet. Jobb elfogadni. Tanultam a hibáimból, és bár még messze nem vagyok elégedett, már megbékéltem vele, hogy sosem leszek. A létezésem érne véget, ha egyszer azt érezném, készen vagyok. Belém égtek a szörnyű leckék, részemmé lettek a csodás pillanatok, és minden kis mozaikdarab elhelyezkedett. Lett belőle valami. Nem valami szép, kicsit amorf is, de b@ssza meg, ez vagyok! Most ez vagyok, akár tetszik, akár nem. Sirathatnám magam tovább, ahogy azt oly régóta teszem, de ebből elég volt.
Az, hogy mi lesz tíz év múlva, hogy mit érzek majd akkor, nem tudom. De azt biztosan tudom, hogy míg a cipőm kopik a talpam alatt, addig épülök. Talán akkor majd azt mondom, az a legszebb pillanat az életemben. De most ez az. Éppen ez!
Ismerek nálam idősebbeket, akik még mindig elégedetlenek. Ismerek fiatalokat, akik már úgy érzik, mindent tudnak. És itt vagyok én, aki évekkel ezelőtt felismerte, hogy nincs mitől félni, mégis rettegésben töltötte a mindennapjait. Mintha anélkül nem lehetne haladni. Nincs hova rohanni, nincs min aggódni! Pillanatok vannak, amiket magunkévá kell tenni. Érdemes!
Szép életem volt eddig. Nekem tetszett. Szarni bele a sok fájdalomba, szenvedésbe, nehézségbe, már túl vagyok rajta! Szarni bele, mi vár még rám, olyan nincs, hogy ne lenne erőm megoldani! Elég már az aggódásból, elég a másoknak megfelelni vágyásból! Az önmagammal való elégedettség nem fájhat senkinek, legfeljebb az irigyeknek, ők meg… Nos, ők úgyis önmaguk büntetései, tehát nem óhajtok foglalkozni velük.
Annál inkább magammal! A szeretteimmel, akik fontosak nekem, akik mindig mellettem álltak. Hihetetlenül csodás embereket ismertem meg, néhányan még ma is mellettem vannak, néhányan már nem. De ezúton küldök mindegyiküknek egy hatalmas ölelést, mert csodás dolog volt kapcsolatban lenni velük. Remélem nekik is velem, vagy ha mégsem, nemrég bocsánatkérést fogalmaztam meg, fogadják őszinte szívvel!
Szeretni az életet – ez a legmagasabb hegy, amire felérhetünk itt. A legnemesebb cél, a legszebb táj, a legdrágább ajándék. És tapasztalatból mondom, nem érdemes várni vele.
Most a legjobb elkezdeni!