Bocsánatkéréssel tartozom, és nem szeretek adós maradni. Rengeteg dolgot sajnálok az életemben, és bár közel sem vagyok benne biztos, hogy a bocsánatkérés bármin is segít, mégis meg kell tennem. Elsősorban persze magamtól, mert nekem a legnehezebb magammal, de aztán mindenki mástól is, aki valaha mellettem állt.
Van egy elképzelés a fejünkben a múltunkról, a jelenünkről, és a lehetséges jövőnkről, egy önkép, hogy ezen a nehéz úton miként fogunk végigmenni, és hát ott vannak a cselekedeteink, amik hol szinkronban vannak mindezzel, hol nem. Legtöbbször nem. Hogy ez baj-e, nem tisztem megítélni, de én nem érzem jól magam tőle, és korántsem vagyok benne biztos, hogy a jövőben tudok majd rajta változtatni, szóval marad a sajnálkozás.
Tudom, hogy mind szerepet játsszunk, és azt is, hogy én sem vagyok kivétel ez alól. Önző dögök vagyunk mindannyian, ami talán elengedhetetlen a létezéshez, de nem tűnik helyénvalónak. Nem vagyok én sem több másoknál, s mások sem többek nálam. Nálam megnyíltak az írás ellenállhatatlan csatornái, és mint fékezhetetlen áradat, ontja magából ki a gondolatokat, de ez legalább akkora hátrány, mint előny. Csupán megtanultam élni vele, de látom, hogy nem egyszerű dolog ez. Még nekem sem, el tudom képzelni, körülöttem mit élhetnek át.
Túl sok hazugság maszatolta össze a dolgokat, és nem vigasztal a tudat, hogy ezek többsége számomra igaznak tűnt az adott pillanatban. Mintha bármi jogom lenne az önismereti utamnak alárendelni a környezetem végtelen türelmét és megértését. Nincs jogom, és talán senkinek nem lenne. De megtettem, és mint mondtam, egyáltalán nem tudom, ez a felismerés elegendő lesz-e ahhoz, hogy a továbbiakban ne tegyem. Illetve van fogalmam: nem lesz.
Sok embert bántottam, rendszerint olyanokat, akik kicsit sem érdemelték meg. Minden egyes ember, akivel valaha találkoztam, hozzám tett valami nélkülözhetetlent, vagy lehántott valami felesleget. Hogy ezt is önző érdekből tették, vitathatatlan, hiszen minden jó tanács mögött ott rejlik a valós ok: szeretnénk a másikat a saját képünkre formálni. Mégis szaggatja a szívem a tudat, hogy nélkülük semmi lennék.
Sajnálom. Minden hazug szót, minden önzést, minden érdeket, ami mások kárán szolgált engem, az elvesztegetett napokat… Sajnálom magam is. A gyengeségemért, a tehetetlenségemért, és azért a pislákoló tűzért, ami majdhogynem kialudt bennem. Jó lenne tiszta lappal kezdeni, de a feloldozás ideje még várat magára. Kiállok a hegyorom szélére, magamba szívom a messzeség örök érvényű üzenetét, és jelentéktelennek érzem magam. Kapok egy pillanatot, egyetlen villanást, s a tűz lángja újra fellobban. De meddig éghet a tűz egy emberben, ha nem táplálja szenvedély, vágyak, érzések? Meddig tart ki a parázs, s hány ember égeti még meg a kezét általa? Mennyi fájdalmat tud okozni egyetlen lélek, s mennyit bír elviselni?
Többet, mint hinnénk. Itt vagyok, és itt vannak azok is, akiknek most a bocsánatát kérem. Nem tanítottak meg élni, én pedig rossz tanára vagyok önmagamnak. De nem bántottam soha senkit akarattal.
Csak magamat. Magamnak nem is tudok megbocsátani.