“Szeretlek”

szeretlek“Szeretlek” – a legerőteljesebb szó, ami elhagyhatja a szánkat. A végtelenségig elcsépelték már, hamis ígéretek, igaztalan gondolatok búvóhelye lett az idők során, ideje talán, hogy helyére tegyük kicsit, hiszen megérdemli ezen csöppnyi szó, hogy újra régi fényében ragyogjon. Túl könnyelműen kezelte az emberiség ahhoz képes, micsoda hatalma van, túl sokszor rejtőztek mögé mindazok a dolgok, melyeket megtenni szégyelltünk, éreztetni nem tudtunk, vagy csupán túl fáradtak voltunk bármi máshoz. Ha pedig valóban úgy gondoljuk, ahogy mondjuk, akkor is vigyázni kell, hogy csak annyiban váljon napi rutinná, amennyire azt cselekedeteink is tükrözik. Minden más esetben talmi kinccsel üzletelünk és jobb, ha nem vagyunk jelen, mikor vásárlói reklamációra kerül sor.

Az emberi test nagyjából 75%-ban vízzel telített. A biológus ismerősök kommentben kijavíthatnak, ha téves ez az állítás, mégis úgy hiszem, ha ez akár csak közelítőleg is igaz, érdemes megvizsgálni, legfontosabb kommunikációs eszközünk, a szavaink milyen hatással vannak a vízre. Egy Masaru Emoto nevű japán kutató szerencsére vette a fáradtságot helyettem és megvizsgálta a víz kristályszerkezetét annak függvényében, hogy milyen hangok szólnak éppen mellette. Többek között a kimondott szavakat is vizsgálta és érdekes eredményre jutott.

A “szeretlek” szó hatására például így rendeződtek a kristályok:

szeretlek2

Ezzel szemben ilyen képet alkot a “rosszul vagyok tőled, meg foglak ölni” mondat:

szeretlek3

Vigyázzunk rá, mit mondunk ki, ahogy arra is, a kimondott szavaink mögött milyen tartalom húzódik meg. A lélek nem hülye, csak hajlamos a naiv vakságra, mégis az érzés kiegészíti mindazt, amit hallunk, vagy mondunk. Szeretni csodálatos dolog, nem cifrázom sokáig, hiszen többször elmondtam már azt, mit gondolok róla. Ahogy arról is sokat beszéltem, a szeretet virágát nap, mint nap öntözni kell, különben gyorsan hamvadásnak indul. Az azonban fontos része mindennek, hogy őszinte gondolatok húzódjanak meg kimondott szavaink mögött, hiszen bármilyen könnyelműen csavarjuk mondanivalónkat, célba csupán az érzéseinkkel szinkronban levő dolgok jutnak, minden egyéb látszólag talán eléri célját, ám valójában nem többek, mint parafadugók a törött hajótestben. Ideig-óráig kitartanak, de előbb-utóbb elsüllyed a bárka.

Ezzel el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, mikor tisztában vagyunk önnön érzéseinkkel, mégsem merjük átadni azt. Ez egy érthető állapot, hiszen éppen a kimondott szavak mögé kéretlenül elbújó ígéretek és eskük tesznek minket óvatossá, megfontolttá. Csakhogy a szeretet nem mérlegel, nem ígér és nem kötelez. Egy ember életének egy pillanatnyi állapotát tükrözik érzései, tehát a nekünk mondott szavak miatt sem vonhatjuk felelősségre a másik felet azért, mert tegnap még mást mondott. Minden ember minden nappal újra megszületik és minden áldott éjjel meghal. Ma nem vagyunk ugyanaz, aki tegnap voltunk, ahogy holnap is kicsit többek leszünk a mainál. Tapasztalunk, kiegészülünk, lemorzsolódunk, változunk, mint minden más is körülöttünk. Ne féljünk hát kimondani azt, ami az adott pillanatban bennünk van, mert nem kötelezzük magunkat semmire általa. Ha azt mondom, most boldog vagyok, de két perc múlva felhívnak egy szörnyű hírrel, nem kezdek el azon gondolkodni, vajon hazudtam-e magamnak nemrég, mert pontosan tudom, hogy csupán pillanataim vannak. De ha nem mondom ki, talán tudatosan jobban érzem magam, hiszen “úgyis tudtam, hogy valami elrontja”, valójában azonban ezzel esünk az önámítás kilátástalan kútjába.

Őrült elmebetegek módján ragaszkodunk a saját magunkról kialakított képhez, mert attól félünk, ez a létezésünk alapja. “Én ilyen vagyok” mondogatjuk nap, mint nap, mert ettől érezzük magunkat létezőnek. Pedig ennek éppen a szöges ellentéte igaz, létezésünk alapja éppen a változás. Nem leszünk kevesebbek azáltal, ha ezt elismerjük, inkább éppen ezzel tudjuk átvenni a hatalmat a leigázásunkra törő egó felett, amely csak úgy érzi biztonságban magát, ha pontos képe van a körvonalakról. Bátran megnézzük kedvenc műsorunkat, de ha egyszer már nem vagyunk kíváncsiak rá, nem marcangoljuk magunkat évekig amiatt, hogy már nem tetszik tovább. Mégis mereven ragaszkodunk kimondott dolgainkhoz, miközben észre sem vesszük, talán már más emberek vagyunk azóta, talán el kellene engednünk. Mindezen beidegződések béklyózzák meg mindennapjainkat, ahelyett, hogy rendeltetésszerűen használnánk gondolatainkat, szavainkat.

“Szeretlek” – ne féljünk kimondani, ha az adott pillanatban komolyan gondoljuk. Nem ígértünk, nem esküdtünk, csupán vettük a bátorságot ahhoz, hogy kimutassuk azt, ami a létezés egy cseppnyi momentumában bennünk rejtőzik.

Ettől válunk létezővé.

Minden vélemény számít!