Végkövetkeztetés

végkövetkeztetésÉs, hogy mit tanít az élet? Mindent. Mindent meg fogunk tanulni, akár akarjuk, akár nem. Ha jó diákok vagyunk, kedves szülő módjára példát mutat, segít, terel. Ha makacsul ellenállunk a leckének, akkor szigorú tanárként addig nyom kokit a kemény fejünkre, míg bele nem veri, amit kell. Azonban hiába tudjuk belül mindezt, azért a tudatosság legtöbbünkbe csupán hálni jár. Belém is, így aztán én is sok poklot megjártam, hogy megtanulhassam a saját leckémet. Hogy sikerült-e? Nem. Akkor nem írnék most.

Nem osztok tovább észt. Sok gondolatom belevésődött az örökkévalóságba, és csupán remélni tudom, hogy senki nem fogadta el nagybetűs igazságnak mindazt, amit üzentem a soraimon keresztül. Nem tudok mindent. A nagy egészből még semmit, de az én cseppnyi tortaszeletemet sem sikerült magamévá tennem, így aztán minden, amit valaha mondtam, nem használható fel ellenem. Abban bízom, hogy ezt belül magában senki nem is tette.

Valaha, egy szörnyen elgyötört estén döntést hoztam. Elegem lett sok mindenből, így elhatároztam, hogy a tanulás útjára lépek. Nem vagyok képes rá, még a legárnyaltabb eszközökkel sem, hogy érzékeltessem, mit éltem át, de annyit elárulhatok, nem voltam jó diák. Fájdalmas volt a tanulás. Hogy mennyire, arról álljon most itt egy részlet, ami a készülő (de talán soha el nem készülő) második könyvem bevezetésében olvasható:

“A földön fekve, remegve, izzadtságtól átázva tértem magamhoz. Szemeimbe fájdalmas szúrás hasított bele minden alkalommal, amikor megpróbáltam akár csak résnyire kinyitni. Kétségbeesetten tapogattam a meleg talajt magam alatt, nem emlékeztem hol vagyok, hogy kerültem oda, de a legfrusztrálóbb az volt, fogalmam sem volt, hol kellene lennem. A valóságom határai eltűntek, én pedig elveszett lélekkel bolyongtam az ismeretlen díszletek között, miközben fájdalmasan rántott görcsbe a létezés.
Képtelen voltam hangot kiadni, bár közel sem voltam benne biztos, hogy bárki meghallja. Talán ez volt az egyetlen emlékem, a magány, az egyedüllét, ami úgy metszett be bőröm alá, hogy akarattal sem tudtam volna elfelejteni. Feküdtem a földön, és mint egy számítógép, mikor újraindul, elkezdtem felülvizsgálni az egyes részeim működését. Alig kaptam levegőt, az orrom el volt dugulva, a fejemet pedig feszítette szét a felgyülemlett váladék. A torkomban pokoli fájdalmat éreztem, a tartós, szájon át történő légzéstől úgy ki volt száradva, hogy az ajkaimtól a nyelőcsövemig tartó szakasz egy poros megkövült amforára hasonlított leginkább. Végtagjaim erőtlenek voltak, és átjárta őket a betegség összetéveszthetetlen, ízületi fájdalmakkal átitatott gyengesége. Testem minden pontja izzadt, nem tudtam eldönteni, hogy a magas láz, vagy az élhetetlenül forró levegő fejti ki ezt a cseppet sem kellemes hatást, mindenesetre a pólóm úgy tapadt rá a mellkasomra, mint mikor nyáron ruhástól ugrottam be a hűsítő medencébe. Gyomrom kongott az ürességtől, szemeimet pedig becsukott állapotban is szúró, égető érzés kínozta. Vízszintesen, félig az oldalamon, félig a hasamon feküdtem, miközben úgy éreztem, a testem üressége vákuumként szívja vissza magába félig kiszabadult lelkemet.
Ahogy a szemem kezdte megszokni a funkcionálást, egyre tisztábban láttam magam körül a szobát, melynek padlójára ólomsúllyal feszült magatehetetlen testem. Közvetlenül előttem narancsfénnyel izzott a kandalló tüze, és bár az izzadásomra ez önmagában is okot adott volna, azért a magas láz hamisítatlan érzése is egyre valóságosabb volt számomra. Ahogy körbenéztem a nappaliban, homályosan derengeni kezdett a közelmúltam néhány darabkája, amint a fizikai érzékelés nyomán összeraktam fejben a mikrokörnyezetemet, úgy állt össze fokozatosan a múltam idővonala is bennem. Körülöttem mindenhol ruhák száradtak, úgy tűnik, míg elaludtam, számtalan pólót izzadtam csatakosra, s most e ruhadarabok végtelen sora festette dohosan párásra a szoba levegőjét. A földön mellettem egy hevenyészetten megvetett kanapé állt, talán innen fordultam le egy óvatlan pillanatban, az alkalmi hálóágy végében pedig egy laptop, rajta megnyitva a világ első számú közösségi oldala.
Amint felfogtam, hol vagyok, és hogy mi történik velem, azon morfondíroztam, vajon el tudok-e képzelni ennél kiábrándítóbb dolgot? Teljesen egyedül, magányosan, betegen és elhagyatottan feküdni a földön magatehetetlenül, miután kétségbeesésemben próbáltam belekapaszkodni a társasági élet illúziójába a facebook-on keresztül. Szánalmasnak éreztem magam.
Persze a tüszős mandulagyulladásról éppúgy nem tehettem, mint arról, hogy egyedül maradtam, de ez a szent pillanat felébresztett. Elegem lett a létezésből, de nem akartam meghalni. Elegem lett a nőkből, de nem akartam társ nélkül maradni. Elegem lett az emberekből, de nem akartam egyedül lenni.
Magamból volt elegem. Mindabból, ahogy megéltem a kapott eseményeket, ahogy majd megfulladtam az önsajnálat gusztustalan mocsarában, ahogy képtelen voltam elfogadni a múltamat, és ahogy elképzelésem sem volt, hogyan fogok újra szerelembe esni, amire pedig olyan intenzíven vágytam, hogy majd belepusztultam.

A lelkem ébredése ebben az elveszett pillanatban történt meg.

Ez pedig valahogy így van rendjén. A lélek ébredése ugyan nem jelent azonnali vonaljegyet a mennyek országába, de kikerülhetetlen lépés a vasútállomás felé. Ahhoz pedig, hogy a lélek öntudatára ébredjen, testestül meg kell halnia. A leggyötrőbb kínokat – melyek minden személy esetében teljesen különbözőek – kell átélni, valóban padlóra kell kerülni, és mikor úgy érezzük, nincs tovább, fel kell kelni. Ez az út. Nem könnyű, de a saját példám is mutatja, nem lehetetlen. Az ébredés után aztán hajlamosak vagyunk azt gondolni, nekünk már semmi nem árthat. Túléltük a túlélhetetlent, lábra álltunk a sárból, és belevigyorogtunk az élet arcába: „Mizujs tesó? Ennyit tudsz?” Csakhogy mindig van egy következő pofon.
Nem szabad alábecsülni a létezést. Én magam nem találkoztam még megvilágosodott emberrel, de valahogy úgy képzelem, hogy rá már nincsenek hatással az élet fortélyai. Mint a medúza a végtelen tenger homályában, úgy lebeg a létezésben, nem gyötri kín, sem kívülről, sem belülről. Amíg ezt az állapotot el nem érjük – és ezúton figyelmeztetek mindenkit, talán nem is cél, hogy elérjük –, addig elegendő tisztában lennünk az élet szabályaival, megélni mindent, amit elénk görget, hiszen mi másért lennénk itt, mint hogy teljes valójában megtapasztaljuk, mennyire gyötrő tud lenni a valóság, ha annak fogadjuk el.
Feltápászkodtam, maradék erőm koncentrálásával felültem a kanapéra, és hátradőltem. Behunytam a szemem, és végiggondoltam, mi történt velem, hogy jutottam ide, és hogy mi lehet a következő lépés most, hogy elegem lett abból, ahogy eddig kezeltem a dolgokat. Mindig úgy gondoltam, hogy nem kell túlkomplikálni a dolgokat, egy felismerés akkor is megváltoztat, ha nem teszek tudatos lépéseket annak nyomán. Sajnáltam magam, de hiszen ezt az érzést mindenki ismeri. Mikor vég nélkül visszhangzik a fejünkben: nem ezt érdemeltem! Az első, és talán legfontosabb lépés az volt, hogy felismertem, nagyon is én felelek azért, ahol tartok. Senki a világon, egyetlen ember sem okolható jobban a helyzetemért, mint én magam. Könny szökött a szemembe a ráébredéstől, hogy minden, amit eddig tettem, gondoltam vagy hittem, pontosan ide kellett, hogy vezessen.
A legnehezebben azt tudtam tudatosítani, hogy messze nem vagyok olyan felvilágosult, mint azt egészen eddig hittem. Nagyon sokan esnek bele abba a hibába, hogy hibátlannak tartják magukat, a létezés origójának, aki mindig tiszta szándékkal él, csak hát az élet néha nem úgy alakul. Óriási tévedés. Nincs olyan, hogy mindenki hülye, csak én vagyok helikopter. A maga módján persze minden ember értékes, minden ember joggal tapasztal meg más dolgokat, másképp, mint a többiek, de senkinek nincs joga alapvetésként elfogadni önnön válaszait az élet kérdéseire, és mereven elutasítani mindent, ami cseppet is különbözik az övétől.
A második lépés az volt – hangsúlyozom mindez javarészt tudattalanul ment végbe –, hogy végigpásztáztam mindazt, amit eddig megéltem, valamint azt, hogy milyen válaszokat adtam rá. A megdöbbentő az volt, hogy semmit nem csináltam volna másképp ezzel a tudással. Úgy éreztem, tiszta lelkiismerettel tekinthetek vissza a múltamra, ettől a gondolattól pedig melegség töltötte el a szívemet. A problémát sokkal inkább abban láttam, ahogy megéltem a nehézségeket, amilyen érzelmek realizálódtak bennem általuk, valamint ami még fontosabb, tévedtem a tekintetben, hogy ha tiszta lelkiismerettel élek, az sosem üthet vissza. Felkészületlenül ért, hogy a helyes élet jutalmául nem rendeződnek az élet szövedékének szálai azonnal nekem tetsző módon, valóban olyannak tűnt abban a pillanatban a létezés, mint egy iskola, ahol az egyes vizsgák után mindig jön egy következő, ha pedig egy számonkérésen puskázunk, annak később isszuk meg a levét.
Talán ez az egyik legfontosabb gondolat, amit azóta is vallok, hogy az életben megtapasztalt dolgok rétegenként rakódnak egymásra, ahol minden következő réteg az előző tapasztalat sikerességének függvényében gördül elénk. Az út végén pedig ott áll majd a jellemünket szimbolizáló építmény, s annak milyensége a megtett utunk kiegyensúlyozottságát tükrözi. Szerencsés esetben egy csodás torony fog magasodni előttünk, melynek teteje a felhőket karcolja, kevésbé szerencsés esetben egy girbe-gurba tákolmány fog dülöngélni az orrunk előtt, s ha netán annyira sem stabil, hogy megálljon, könnyedén maga alá temet, és kezdhetjük elölről az építkezést.
A múltamon gondolkodva, az jutott eszembe, milyen üdítő érzés, hogy végre nem eltemetni próbálom, nem rágódom rajta, hanem tiszta fejjel elemzem. Annyi önismereti könyvet olvastam el életemben, hogy felsorolni is sok lenne, ám minden, amire valaha ráébredtem, saját tapasztalat okán történt. A múltban vájkálva temérdek eseményt találtam, ami valamilyen módon markáns hatást gyakorolt rám, s közben végig úgy tűnt, mintha ezeket a meghatározó eseményeket akarva sem kerülhettem volna el. Minden egyes emlékezetembe vésődött esemény olyan volt, mint egy csapda, melyet az élet állított számomra. Mintha egy filmben szerepelnék, ahol a forgatókönyvet hevenyészetten állították volna össze, aztán lássuk, hova szalad a történet.

„Gyerekek, kéne bele szerelem, meg valami dráma is, mondjuk megcsalás, elválás, de akkor már veszítse el a gyerekeit is! Előtte azért nullázzuk le anyagilag, különben nincs pikantériája a dolognak! Nem bánom, kényszerítsük bele valami rossz vállalkozásba! Sőt, tudod mit? Legyen egy cifrának tűnő MLM, abba bukjon bele! Aztán ha mindene elveszett, őrlődjön kicsit, mielőtt talpra áll.”

Én pedig a magam módján igyekszem átvészelni a pontokba szedett lényeget, miközben a legjobb tudásom szerint játszom a szerepem. Annyit viszont biztosan éreztem, azokat az eseményeket, melyek meghatározták akkori helyzetemet, akarattal sem tudtam volna elkerülni.
Kinyitottam a szemem, és belül éreztem, átértékelődött bennem minden. Elkezdtem szeretni, hogy az vagyok, aki, és azt is, hogy ott vagyok, ahol. Ez volt talán eddigi életem legfontosabb pillanata. Bár innentől sem volt könnyű, de ahova jutottam, ahol most tartok, nem létezhetne e nélkül az értékrendi helyreigazítás nélkül.
Miközben a betegségtől testileg, és a felismerésektől lelkileg elgyötörten ültem a kanapén, észrevettem egy régóta bennem bujkáló érzést, amit mindeddig nem voltam hajlandó elfogadni: féltem. Pokoli félelem járt át, s mivel a dolog nem tűnt újnak, mindössze újonnan felismertnek, biztos voltam benne, hogy az impulzusok megélése során számtalanszor döntöttem ettől a háttérben sompolygó érzéstől vezérelve. Biztosan éreztem, hogy a zsákutca végén a fal csak úgy fog lebomlani, ha megszabadulok ettől a gyötréstől.
…”

Fontos tudni, hogy egyikünk sincs még a saját útja végén, így képtelenség végkövetkeztetést levonni. Mindannyian tovább tanulunk, s ha egyszer mindent magunkévá tettünk, szabadok leszünk. Én csupán azt tudom elmondani, én mit tanultam meg. És azt sem tudom biztosan, hogy amiről azt hiszem, tudom, tényleg úgy van-e. Mégis a közelmúlt rádöbbentett néhány dologra.

A jó szándék kevés. A pokolba vezető út tényleg azzal van kikövezve. Hiába a tiszta hit, hiába a tiszta akarat, a végeredmény még lehet olyan mocskos, hogy egy élet kevés tisztára mosni.

A boldogságot nem lehet akarni. A boldogság vagy megtörténik velünk, vagy nem vagyunk jó helyen. Minél inkább feszülünk rá, annál inkább távol tartja magát tőlünk.

A makacsság betegség. A keményfejűségért kőkemény a büntetés. Talán az egyik legjellemzőbb dolog arra, hogy néha megspóroljuk az életnek a büntetés kiszabását, mert magunkat is képesek vagyunk örvénybe taszítani. A “csakazértis”, és a “csakazértsem” olyan mondatok, amik finom mérget csepegtetve ölik meg a boldogságunk tündértestét olyan apránként, hogy mire észbe kapunk, már csak búcsút venni van időnk tőle. Vagy még azt sem. Csak azért sem.

A félelem öl. Nem lehet félelemben élni. De nem lehet elnyomni sem. Minden félelemnek oka van, és minden félelemmel kapcsolatban kezünkben van a lehetőség, hogy úrrá legyünk rajta. Csakhogy sokszor jobban félünk megszabadulni a félelemtől, mint magától az érzéstől. A gordiuszi csomó átvágásához végtelen bátorságra van szükség.

Az álmokat élni kell. Az álmok arra valók, hogy megéljük őket. De nem lehet az álmokhoz sem makacsul ragaszkodni. Megnyomorítja az életet. Mindent meg kell tenni értük, és soha fel nem adni a reményt, hogy egyszer még teljesülhetnek, nem megfeledkezni róluk, mindig tudni, hogy mi az, ami számunkra fontos. Aztán hagyni, hogy megtörténjen, vagy elengedni békében.

Nem vagyunk egyedül. És hogy ez jó hír, vagy sem, azt a mai napig nem tudtam eldönteni. Nem történhetnek meg dolgok csupán azért, mert mi szeretnénk. Sok embertől függünk, sokan vannak mellettünk, és mindannyiunk együttes akarata dönti el, hogy sikerünk lesz-e, vagy kudarcunk. Egyetlen apró dolog elég, hogy mindenki vágyálma, mindenki opcionális sikere együttes kudarcként realizálódjon. Egyszerűen muszáj figyelembe vennünk, hogy bármilyen csábító is a gondolat, hogy ne kelljen alkalmazkodnunk senkihez, társaságba születtünk, függünk egymástól.

Az elnyomás, az elnyomás. Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Mindenki abban a helyzetben van, amit előrevetít az élet leckéjéhez való hozzáállása. Nem tetszik a műsor? Tudod mi a dolgod. Félsz megtenni? Akkor edd meg, amit kifőztél. Az élet úgyis lenyomja a torkodon.

A fájdalom az élet része. De ezt sajnos túl komolyan vesszük. Betegesen ragaszkodunk a fájdalomhoz, mintha attól élnénk. Fájdalomfüggők vagyunk egytől egyig. Ideje végre az elvonónak. De olyan ez, mint a heroin. Egy pillanatra nem figyelsz oda, és újra lóg a tű a karodból.

Ennyit erről. Ha szar az élet, le kell húzni a vécén. Ahogy Csernus doki mondta, arra hiába teszel tejszínhabot, attól az még szar marad. Olyasmit kell tenni, ami boldoggá tesz, amire vágysz, mert ha nem ezt teszed, akkor arcon köpöd magad nap, mint nap. Csernus ezt mondjuk szemléletesebben fogalmazta meg. Én nagyon sokszor hiszem azt, hogy már nem érhet meglepetés, aztán még nagyobbat csattan az élet kokija a fejemen. Ez van, úgy tűnik rossz diák maradok életem végéig. De van, ami az enyém, és csak az enyém.

Enyém az igazságom, amit megéltem, megtanultam, megtapasztaltam. Ezt soha többet senki nem teheti magáévá. Enyém a bátorságom, ami segít kimondani az igazságomat, még ha sokakat sért is, hogy az nem egyezik az övével. Enyém a tudásom, amire büszke vagyok, legyen az bármily kevés. Enyémek az érzelmeim, amiket képes és hajlandó vagyok megélni, pedig sokan azt gondolják, hogy ez gyengévé tesz. Enyém az ignoranciám mindenki irányába, akinek nem tetszik, hogyan élek, és övék az égnek mutatott középső ujjam. Enyém a jövőm, aminek kimenetelébe van beleszólásom, amit jogom van alakítani, és enyém az a temérdek döntés, amivel ide jutottam, és amik segítenek majd továbblépni. Enyém a múltam, amire büszke vagyok, még ha oly sok nehézséget tapasztott is a lábamra, hogy még most is verem le a csizmám száráról. Enyém a jelenem, amit meg akarok élni. Olyannak, mint a legszebb álmaimban. Enyém a bátorságom, amivel kiállok mindazért, amire vágyom, és mindenkiért, aki mellettem áll.

Enyém az életem, és ez büszkeséggel tölt el. Mert még mindig élem. Minden okom meg lett volna, hogy feladjam, mégsem tettem. Két lábon állok, és bátran nézek a horizontra, mert tudom, hogy bármi jön, megbirkózom vele. Ez a végkövetkeztetésem mára: az élet egy pillanatában eljön ez a pont mindenkinél, és akkor minden megváltozik.

És minden kezdődik elölről.

Ilyen az élet nem? 😉

Minden vélemény számít!