Nyerges Tamás

Menekülés

Egész úton menekülök. Nincs megállás, nincs pihenő, nincs egyetlen nyugodt pillanat sem. A nem létező idő úgy robog velem, mint megvadult gyorsvonat, és én csak menekülök. Néha kétségbeesetten behunyom a szemem, s míg egy bús könnycsepp kicsordul a sarkából, és szomorúan végiggördül az arcomon, a vonat lelassul.

De a menekülésem folytatódik.

Nem nagy ügy, gondolom magamban, hiszen mindenki ezt csinálja, miért lennék én kivétel? Bár az, hogy ezen gondolkodom, már mássá tesz, másokkal szemben. Legtöbben nem veszik észre, képesek az egész életet öntudatlan menekülésben tölteni. Én legalább tudatosan menekülök.

„Menekülés” bővebben

Élvezd!

Eléggé kisstílű dolog azzal kezdeni egy bejegyzést, hogy exkuzálom magam, úgyhogy nem is teszem. Nem írtam eddig, nem azért, mert nem volt mondanivalóm, hanem sokkal inkább azért, mert késztetésem nem volt. Hol csalódott voltam, olyankor hagytam a világot történni magam körül, gondoltam egyedül is képes tönkremenni, nem kell a segítségem, máskor meg túl érzékeny voltam, és féltem, hogy az allergiás tüneteim csak odatüsszentenek a jegyzeteim közé valami taknyot, azt meg nem szerettem volna. Most meg jól érzem magam, miközben írok, valahol ez a cél, úgyhogy most csinálom. Témám mondjuk most éppen nincs, csak késztetésem, szóval a vége még simán lehet takony, legfeljebb nem az allergia, hanem a megfázás miatt.

„Élvezd!” bővebben

Végkövetkeztetés

És, hogy mit tanít az élet? Mindent. Mindent meg fogunk tanulni, akár akarjuk, akár nem. Ha jó diákok vagyunk, kedves szülő módjára példát mutat, segít, terel. Ha makacsul ellenállunk a leckének, akkor szigorú tanárként addig nyom kokit a kemény fejünkre, míg bele nem veri, amit kell. Azonban hiába tudjuk belül mindezt, azért a tudatosság legtöbbünkbe csupán hálni jár. Belém is, így aztán én is sok poklot megjártam, hogy megtanulhassam a saját leckémet. Hogy sikerült-e? Nem. Akkor nem írnék most.

Nem osztok tovább észt. Sok gondolatom belevésődött az örökkévalóságba, és csupán remélni tudom, hogy senki nem fogadta el nagybetűs igazságnak mindazt, amit üzentem a soraimon keresztül. Nem tudok mindent. A nagy egészből még semmit, de az én cseppnyi tortaszeletemet sem sikerült magamévá tennem, így aztán minden, amit valaha mondtam, nem használható fel ellenem. Abban bízom, hogy ezt belül magában senki nem is tette.

„Végkövetkeztetés” bővebben

Lecke

– Hogy érzed magad?
– Már csak te hiányoztál…
– Értem. Szóval nem a legjobban?
– Ne kelljen magyaráznom. Nem vagyok jól.
– Nem kell. Éreztem. Szabad tudnom, mi okozza benned ezt a rendkívül erőteljes érzést?
– Nem.
– Értem, így nehezen fogunk haladni.
– Nem baj. Nem is akarok haladni sehova. És ne gyere nekem megint a tanulsággal, meg a leckével, meg hogy ezért egyszer hálás leszek. Mert ha így is van, nem érdekel.
– Jól van, már legutóbb is említettem, hogy ez az én dolgom, hogy így lássam az érzéseidet. Neked meg az a dolgod, hogy a valóságod részévé tedd.
„Lecke” bővebben

Hallgatás

– Túl régóta hallgatok…
– Talán nincs mondanivalód.
– Én is így gondoltam, de akkor miért van bennem ez a furcsa érzés? Horpad a mellkasom valaminek a hiányától, miközben majd szétfeszítenek a gondolatok, amik nem tudnak távozni.
– Megvan a hallgatás ideje, légy türelmes.
– Talán már nincs itt az ideje, talán erre figyelmeztet ez az érzés.
– Hidd el, néha bölcsebb hallgatni. Élni kell az életet, ezt belül te is tudod, muszáj kitörni a saját gondolataid által teremtett világból!
– Ezt tudom, de a kitörésre csak a megnyilvánulás a lehetőségem. Máskülönben sűrű fekete füstként vesznek körül a saját gondolataim, és rabbá tesznek az elmém börtönében.
– Mit szeretnél?
„Hallgatás” bővebben