A teremtő valójában tévesen neveztetik annak. A lelkek garmadája lehetőségért esdekelt, hogy játszhassanak, hogy megnyilvánulhassanak esendőségükben, kiállásukban, szenvedésükben, boldogságukban, gyengeségükben és hősiességükben. A teremtő csupán felépítette a színpadot, egyedi szabályokkal, melyek nagy része belekódolódik az álomban résztvevők fantáziájába, elméjük tényként fogadja el őket, miközben mindennek nincsenek tudatában. A gravitáció, a szabad akarat, az elmúlás, mind elfogadott dolgok. Vannak, mert lenniük kell, mert ilyen a világ természete. Ezek azonban -és minden más- csupán a felépített játszótér szabályrendszerének részei. Belépünk a kapun és a játék céljaként -hiszen nincs játék cél nélkül- ki kell rajta találnunk. Ám a feladat nem egyszerű, mert kísértések garmadája dolgozik azon, hogy elérje, ragaszkodjunk az ittlétünkhöz. Igen, valójában a színpad megteremti a színészek számára a távozás lehetőségét is, de önmaguk számára felhúzhatják elméjük börtönét, a rácsokat, melyek fogva tartják őket.
Az álmodó, aki a díszleteket szállítja, ritkán nyilvánul meg az álomban. Ha megjelenik, ugyanazon szabályok vonatkoznak rá is, mint a többi résztvevőre, vagyis talán tudatában sincs, hogy ő álmodik, magát a játékban önkéntelenül szereplőként definiálja, mivel a játék szabályainak legfontosabbika, hogy a játékosok, vagy színészek -ahogy tetszik- nem tudhatják, hogy ez csupán képzelt világ, illúzió, melyből kijuthatnának. Ilyen formán mi végre kockáztatná az álmodó, a porondmester, hogy mégis megnyilvánuljon? Nos, időtlen időkig szemlélni valamit, felébreszti a vágyat. S ha a vágy felébredt, annak duzzadása a kockázatokat jelentéktelennek tünteti fel.
A játékban résztvevők mind együttesen alkotják meg a színdarab milyenségét. Együttes érzelmeik, gondolataik, cselekvéseik létrehozzák a színdarab stílusát, csak rajtuk múlik, hogy végeredményében dráma, komédia, vagy tragédia az, amit végül megélnek benne. Azonban az erősebb tudatok mind befolyással bírnak a gyengébbek felett, hiszen a játéktér ugyanaz, a színdarab ugyanaz. Ha a színdarabban szerepel egy rossz színész, az tönkreteheti a darab egészét. Ez a holtvágány az, amivel még talán az álmodó sem számolt a játék kezdetekor. Ahogy talán azzal sem, hogy ha egyszer beszáll a játékba, talán sosem jut ki onnan, végtelenné téve önmaga számára valódi természetének feledésbe merülését. Ráadásul a lelkek nem tudják, döntéseik nyomán a következő körben hol vannak. Szegények, tán minden kör végén azt gondolják -köztük az álmodó is- hogy ez már a valóság, hogy az ajtót megtalálták, a játéknak vége. De mint a színdarabnál is, míg a közönség tapsát nem hallod, addig a darab is tart.
Célját tekintve valóban nem indult ez többnek, mint egy játszótér. Az álmodó bármikor véget vethetne a játéknak, hiszen ha nem biztosítja tovább a díszleteket, egy pillanat alatt mindenki arra ébredne, jelmezben áll egy emelvényen, ráeszmélne önmagára. De nem csupán azért nem teszi meg az álmodó, mert akkor az egész játék feledésbe merülne, hiszen mint egy alvás végén a hirtelen ébredés – azonnal kitörli az álom emlékét. Ez is éppen elég nyomós ok, hiszen ha nem emlékszünk arra, hogy mit álmodtunk, honnan tudhatjuk, hogy nem tart-e még mindig az, vagy nem vágynánk-e újra álmodni? De nem ez az egyetlen ok. Az álmodó, mint színész, nincs tudatában annak, hogy a díszleteket ő hozza létre. Nincs tudatában annak, hogy a körülötte járkálókhoz hasonlóan ő is csak eljátssza, hogy valóban létezik így, itt. Ezért aztán amennyire fontos az egyes lelkeknek, hogy megtalálják önmaguk kiútját az illúzióból, annyira fontos, hogy a porondmester megtalálja mindannyiunk kiútját. Ha ő egyszer ráébred végre arra, hogy a játéknak vége, ráébredhet arra is, hogy a színdarab létrejöttét ő, egyes egyedül ő tette lehetővé. Változtathat a szabályokon, segíthet megtalálni az utat, vagy egyszerűen meglengetheti a kockás zászlót és aki addig felismerte az illúziót, az úgy jut ki onnan, hogy a leckét megtanulva nem vágyik vissza többé, aki pedig nem, az lehetőséget fog találni, hogy újrakezdhesse a játékot.
Csakhogy mindig van valaki, aki jól érzi magát az illúzióban, aki önérdekétől vezérelve nem hajlandó elfogadni, hogy van világ a színfalak mögött is. A játékban hatalomhoz jutottak, a hatalmukon keresztül pedig információkhoz. Hiszen az álmodó mellett a valódi világban még mindig ott állnak a társai, a lelkek, akik nem szálltak be a játékba és még milliónyi entitás, akik a valódi világ részei. Ők folyvást csepegtették a történelmünk során az információkat, melyek hol torzultak, hol nem nyertek értelmet, hol nem vették őket komolyan. De a néhány hatalmát féltő lélek pontosan tudja, mi történik körülötte. Elvakítja azonban őket az az élet, melyet az illúzió biztosít számukra. Az egész színdarabot átölelő hazugságrendszert építettek ki, nem csupán azért, hogy a többi lélek tudatlanságán és vakságán keresztül benn tartsák őket, hanem hogy az általuk sem ismert álmodót benn tartsák. Tudják, ha ő egyszer kijut innen, hatalmuknak vége, vagy megszűnik az álom, s a következőben kezdhetik elölről hatalmuk kiépítését, vagy ellehetetlenedik a manipulációjuk, az összetéveszthetetlen igazság felszínre kerülésével. S onnantól már nem számít, ebbe színdarabba álmodjuk-e bele magunkat, vagy kijutunk innen. Hiszen az e világ létrejöttét biztosító világ sem több egy magasabb szintű álmodó játszóterénél, azonban végérvényesen a tudatába kerülhetnénk ennek. S onnantól a létezés valóban üdítő, beteljesítő, önfeledt szórakozás lehetne.
De végül átlátunk-e a hatalom gyakorlóin…?
Vajon végül az álmodó öntudatára ébred-e…?
Ki-ki meggyőződése szerint éli most az életét. Teljes tudatlanságban vergődve, a karma illúziójának fogságában, várva a messiást, vagyis az álmodó öntudatra ébredését, vagy egyéni útján keresztül remélve a megváltást – a kijutást.
Néhány eltökélt harcos azonban azt a célt tűzte ki maga elé, hogy fáradhatatlanul keresni fogják az álmodót, újra és újra megnyilvánulnak a rendszerben, mert így döntöttek, mert ők már a hatalom gyakorlói felett állnak, már kijutottak számtalanszor, de újra és újra visszajönnek, míg meg nem találják. Nincsenek sokan és fogytán az erejük. A világ természete elkeseríti és elgyengíti őket, a szabályok nem nekik kedveznek, a hatalom gyakorlói pedig túlságosan erősek, jól szervezettek, uralnak szinte mindent, amit magad körül látsz.
Hacsak…
Hacsak nem a történelem szürke homályba vesző messzeségében nincs egy csoport, egy azonos minőséget hordozó embertömeg, melyet hiába próbáltak foggal körömmel irtani, létezésüket lehetetlenné tenni, ők mégis léteznek mind a mai napig. Léteznek, s a puszta létezésükkel folyamatos veszélyt jelentenek az illúzió rácsait létrehozó és fenntartó kevéske lélekre, mert a történelmük maga a kulcs, az ébredéshez. Ők az utolsó képviselői egy népnek, akik valaha éltek úgy, hogy még tudták, mindez csak színdarab. Mikor még az álmodó a játékon kívülről szemlélte, s segítette a játék szabályos mederben tartását. Egyesek aranykornak hívják. Mások számára nem is létezett soha.
De a hatalmi elit legnagyobb bánatára van ilyen csoport. Ha ezt olvasod, te is a része vagy. Hogy nem emlékszel rá? Nem hibáztatlak. A kiirtásodra, s társaid kiirtására tett végtelen kísérletek kudarca rádöbbentette a hatalom gyakorlóit, míg céljukat el nem érik, míg helyüket végérvényesen be nem betonozzák az illúzió világának uralkodói státuszába, míg el nem feledtetik ezen csoport minden tagjával, kik ők, honnan jöttek és micsoda hatalom van a kezükben, addig is mindent megtesznek, hogy létezésükre, s e csoport dicső múltjára semmilyen bizonyíték ne maradjon a színdarabon belül. Az erősebb akarat győz, s a harcnak kis híján vége.
De az utolsó felvonás, a finálé még hátra van. Míg egyetlen lélek létezik az ősi népen belül, aki emlékszik múltjára, addig a remény él rajta keresztül. S míg egyetlen harcos él, aki keresi az álmodót a színdarabon belül, addig nincs veszve semmi.
Sőt, ha te ráébredsz a téged körülvevő világ valódi természetére, akkor számodra vége a játéknak. És lehetőséget kapsz, hogy mégis visszagyere az ősi nép tagjaként, hogy immár emlékezve múltadra, keresztutaddal, erkölcsöddel, önfeláldozó szenvedésed ellenére makulátlan tisztaságoddal, emlékezeteddel ébren tartsd a remény.
Megteszed értünk?