Csak állt ott némán, és az utolsó fix pontba, a tető szegélyébe kapaszkodott. Mintha a teste még nem fogadta volna el bensője meghozott döntését. Mintha időt akart volna nyerni, hátha a számára felfoghatatlan, kaotikus gondolatok a fejben egyszer csak összerendeződnek, és mégsem kell megtennie. De ebben a helyzetben már nem lehetett gondolkodni. Hiába erőlködött, csupán annyi jutott eszébe, ha itt áll, akkor biztosan alapos oka volt rá, hogy feljöjjön. Végeláthatatlanul cikáztak elméjében az irányíthatatlanul feltörő gyerekkori emlékek, de a közelmúlt homályát nem tudta eloszlatni. Eltökélte, hogy addig nem ugrik, míg rá nem jön, miért akarja megtenni.
Ahogy körbenézett, csodás táj képe tárult elé. A negyven méteres magasságból odalenn minden aprónak és jelentéktelennek tűnt, míg a horizontot végigpásztázva hatalmas építmények sokasága fölött szaladt végig tekintete. A nap már nyugodni készült, így hiába veszítette el teljesen időérzékét, sejtette, este lehet. Az őszi nap szokatlanul mélyen vonult végig a világ peremén, úgy tűnt, lassú elmúlásában közösséget vállal vele. Az ég felhőtlen volt és több színt vonultatott fel, mint valaha el tudta volna képzelni. Furcsa érzés öntötte el a szívét, mintha szerelmes lett volna a helyzetbe, amibe került. Minden különlegességével, érthetetlen és megmagyarázhatatlan állapotával végül megbékélt. Mindössze az zavarta, hogy éppen a visszaút lehetetlensége alapozta meg azt a nem mindennapi hangulatot, ami most körülvette. Az épület oldalán végigfutó alig tíz centiméteres perem, melyen próbált állva maradni, olyan volt, mint egy életút, melynek jelenlegi állomásán túl már csak az örök ismeretlen rejtőzik. Ahogy lenézett, nem látott mélységet, csupán egy ajtót. Egy lehetőséget, hogy végre elhagyja a fájdalom világát, legyen bármi a másik oldalon.
Mivel továbbra sem tudott visszaemlékezni, miért döntött úgy, eldobja életét, új szabályt talált ki. Ha vissza tud emlékezni csupán egyetlen dologra, ami fontos volt neki, amiért érdemes élni, lemászik. Megerőltette agyát, de csak homályos emlékek tolultak fejébe. Édesanyja arca, amint kiemeli a Balatonból, de közben tudta, már meghalt. Lánya mosolya is ott motoszkált valahol mélyen benne, de arra is emlékezett, hogy többé látni sem akarja, anyja haláláért apját okolta. Könny szökött a szemébe, ahogy eszébe ötlött, hogy fordult el felőle az egész világ, mintha mind megegyeztek volna benne, feleslegessé vált, nincs rá szükség többé. Igen, kezdett körvonalazódni benne, hogy miért van itt. Pontosan ennyire egyedül érezte magát, csupán egy lépésre a haláltól az életében, mint most. Nincs egyetlen lélek sem a hétmilliárd földlakó között, akinek ő lenne fontos, aki csak rá kíváncsi. Csak lökdöste az élet egyik pontról a másikra, és ő hiába viselte el a megpróbáltatásokat, mégis megfosztotta mindentől. Most végre kezében érezte a döntést. Tisztábban látta, miért akarja levetni magát, mint bármikor, mióta felmászott.
Besötétedett. A várakozás órái alatt kitisztult a feje, tudta mit csinál és azt is, miért. Mégsem tette meg. Csak állt, és nézett üveges szemmel. Tudta, múltja indokot szolgáltatna tettéhez, de közben azt is, hogy a múlt nem fogja ismételni magát. Mi van, ha éppen holnap érkezik a megváltás? Mi van, ha megéri élni, még akkor is, ha most nem látja, miért? Beleette magát az életösztön a gondolataiba, és nem tágított többé. Mintha isteni sugallatot kapott volna, hogy nem kell ezt tennie, vár még rá boldogság. A kételyek erősebben martak belé, mint eddig bármikor. Már nem sírt, zokogott tehetetlenségében. Az egész eddigi élete egyszerre nyomta a vállát a jövő bizonytalanságának súlyával és úgy érezte, elviselhetetlen a teher.
Aztán a teher súlya alatt halvány fény gyulladt. Napi gondjai közepette el is felejtette a lányt. Az egyetlent, akinél tiszta lappal indult, aki nem kérdezte mi történt vele, mert csak azt akarta tudni, ami még vár rá. Akivel tudott úgy beszélgetni, hogy közben semmi másra nem gondolt. Elmúlt minden probléma, jelentéktelen lett minden nehézség, csupán attól, hogy vele volt. Nem tudta kiverni a fejéből. Csodás lénye ott táncolt szemei előtt, mint piciny tündér a tó felett, melynek egyetlen feladata elterelni az általa védett vízről a figyelmét az ártó szándéknak. Még egyszer lenézett a mélybe és úgy döntött, ennek adnia kell egy esély. A lehetőség is elég, hogy érdemes legyen megpróbálnia. Megtalálta az okot, az egyelten okot, ami elég ahhoz, hogy mégse tegye meg. A szerelem volt az.
Megfordult, és bal lábával megpróbált felkapaszkodni a tetőre. Mikor már úgy tűnt sikerül, jobb lába alatt kifordult a falból a támasztékul szolgáló perem, és mielőtt észbe kaphatott volna, már zuhant. Utolsó emléke, ami kizárt minden mást a fejéből, a lány arca volt. Tudta, hogy tökéletesnek őrizte meg, és tudta, hogy ennél nagyobb ajándékban nem is lehetne része.
Életében először úrrá lett rajta a béke érzése.