Szokatlanul régóta nem írtam semmit, de ez éppen nem rosszat jelent, hanem ezúttal csupa jót. Az érzelmi hullámok amplitúdója csitulni látszik, ami egyrészt azért jó hír, mert tisztábban látok, másrészt azért is, mert nem érzek kényszert, hogy kiírjam magamból, ami bennem van. Kényszer nélkül meg minden ízesebb. A világ sorsa már úgy érzem megpecsételődött, nem is akarok különösebben foglalkozni vele, ha elkövetkezik a cselekvés ideje, úgyis megvan a forgatókönyv. A saját sorsom alakulása most sokkal érdekesebbnek ígérkezik, és ez akaratlanul is felvillanyoz. De vajon miért?
Elgondolkodtam rajta, hogy saját életünk felépítése, valamilyenné tétele ritkán van a mi kezünkben. Bár azt sugallja a média minden fronton, hogy bárki lehetsz, csak akarnod kell, de a társadalom többségének naivitásán túllépve el kell ismerni, ez messze nincs így. A túlzott amerikanizálódás lenne az oka az amerikai álom európai üldözésének? Nem is nagyon érdekel a válasz. Mint életem minden pillanatában, a megoldás érdekel, nem a felelős. Mások hibáztatása soha nem oldott meg egyetlen feladatot sem, bár a probléma szó itt helyénvalóbb lett volna, de azt nem szeretem. Szóval adott egy általánosan elfogadott eszme, az egyén istenítése, és adott egy élethelyzet, amiben ezt magamra erőszakolhatnám. Valami mégsem illik a képbe. Közben pedig érzem az elvárásokat az emberektől, akikkel kapcsolatban vagyok, hogy most a magammal való törődésnek van itt az ideje, most kell igazán önzőnek lenni, most kell megtalálnom magamban a boldogságot, hogy újra tudjak adni. Sokat foglalkoztat azóta ez a gondolat, és több próbálkozásom is volt, hogy képernyőre vessem, de pokoli nehéz megfogalmazni ezt.
Mondjuk tegyük félre egy pillanatra az önimádat részemről posványosnak tekintett gyakorlatát, és megpróbálok közben bepillantást engedni az én gondolkodásmódomba. Ha az egyént képesek vagyunk háttérbe szorítani -ami persze csak az első lépés, mert el kell jutni odáig, hogy automatikusan ott van, nem kell szorítani- akkor elkezdünk gondolkodni valami nagyobban. Például természetes lesz magunkra úgy tekinteni, mint egy kapcsolat részére. Már nem én vagyok én (mint a világ közepe), hanem én vagyok egy összetevője a társas kapcsolat intézményének. Lehet az házasság is, de ma már nincs ennek olyan nagy jelentősége. Gondolkodj el, hogy miért FELE-ség a feleség. Azért, mert onnantól ketten vagytok egyek, és te csupán a fele része vagy a nagyobb egésznek. Ha már társas lényként is képesek vagyunk háttérbe állni, önként és saját akaratból, akkor megértettük mit jelent egy család részének lenni. Egy családban nem létezhet önzés, nem létezhet érdek, ami csak az enyém. Egy család áldozattal jár, önmagunk feláldozásával. Persze nem a személyiségünk feláldozásával, tudom, hogy félreérthető, tudom, hogy nem mindenki fogja megérteni az üzenetet, de aki igen, annak fontos lehet. Aztán a család is képes lehet részévé válni egy nemzetnek -na most aztán elvetettem a radikális sulykot, én lettem a nácifasisztarasszista, hogy le mertem írni a nemzet szót-, hogy végül a nemzetek is felismerjék, nem ők a legfontosabbak a világon. Csupán részei valami hatalmasnak, amit Földnek hívunk. Igen, valahol mind részei vagyunk annak a csodálatos lénynek, amely életet ad nekünk és amely nélkülünk pont annyival lenne kevesebb, hogy többé már nem lehetne az, ami most. De itt sincs még vége, hiszen a Föld is csupán része valaminek, csak az már olyan messze van a mostani nézőpontunktól, mint az univerzum középpontja a tejúttól. Ez mindenesetre már tényleg csupán filozófiai értekezés, és mostanában kevesebbet filozofálok, bár a kis herceg újraolvasása most kifejezetten ösztönzően hatott rám, de mérsékelem magamban a lendületet.
Ma reggel például a reggelimet megvásárolva ami két zsemle és némi felvágott volt, volt szerencsém meghallani a sorban mögöttem álló idős úr -szintén reggelire szánt- bevásárlólistáját, ami két vodkából és egy szilvából állt. Kinek a pap, kinek a paplan. Ez csak úgy eszembe jutott, semmi köze a témához 🙂
Mindegy, annyit jegyezz meg a fentiekből, és akkor közelebb kerülsz a gondolkodásmódomhoz, hogy nem én vagyok, és nem te vagy, hanem mind részei vagyunk valami nagyobbnak. Nem bennünk gyökerezik a világ, és nem is belénk fut vissza. A felületes szemlélő mindjárt el is könyvelt engem papucsnak, mártírnak, vagy bátortalan önfeláldozónak, pedig aki egyszer élt már így, az pontosan tudja, hogy ennél nagyobb bátorság nincs is. Aki meg nem, az meg úgyis azt gondol rólam, amit akar. Pont nem is érdekel.
Visszakanyarodok magamhoz, most hogy tisztáztuk, ez messze nem a legfontosabb dolog. Itt van tehát az esély, hogy újra felépítsem önmagamat, olyannak, amilyennek szeretném. Bármerre indulhatok, bármivé válhatok (még ha ez valójában nem is igaz). Nincs bennem már szomorúság, nincs bennem bánat. A múlt szépen lassan belevésődött a sors-kőbe, és elfogadtam, hogy úgy marad. Ahogy elfogadtam azt is, hogy mindaz ami miattam vésődött be, az is ott van, és nincs értelme bánni. Jó az úgy, háborítatlanul. Örülök, hogy vagyok, hogy úgy vagyok, ahogy vagyok. Ülök este a gép előtt, és az jut eszembe, milyen szokatlan gondolat ez nekem, hogy bármit csinálhatok. Közben pedig egyetlen dolgot szeretnék…
…újra valaminek a részévé válni.