Lecke

– Hogy érzed magad?
– Már csak te hiányoztál…
– Értem. Szóval nem a legjobban?
– Ne kelljen magyaráznom. Nem vagyok jól.
– Nem kell. Éreztem. Szabad tudnom, mi okozza benned ezt a rendkívül erőteljes érzést?
– Nem.
– Értem, így nehezen fogunk haladni.
– Nem baj. Nem is akarok haladni sehova. És ne gyere nekem megint a tanulsággal, meg a leckével, meg hogy ezért egyszer hálás leszek. Mert ha így is van, nem érdekel.
– Jól van, már legutóbb is említettem, hogy ez az én dolgom, hogy így lássam az érzéseidet. Neked meg az a dolgod, hogy a valóságod részévé tedd.
– Hát, akkor dobjatok egy pacsit föntről, mert sikerült. Eléggé magamévá tettem.
– Nem vagyUNK, és nem fönn. De azért gratulálok!
– Mi az, hogy nincs többes szám? Egyedül vagy?
– Soha, de a te látásmódod szerint nincs társaságom.
– Értem. Te vagy Isten. Akkor hamarosan vár rám egy muszáj-dzseki. Mondjuk a skizofrén beszélgetéseim miatt is dukálna már, de ez az Isten-komplexus minden pszichiártián leverné a lécet.
– Nagyon vicces vagy ma. Nem vagyok Isten, illetve nem úgy, ahogy cinikusan utalsz rá. De valamilyen szempontból teremtő vagyok. Igaz, csupán ennek az egy világnak ebben az egy dimenziójában tevékenykedem, ráadásul belőled kiindulva itt sem túl sok sikerrel.
– Volt már jobb diákod is, mi?
– Vannak bennem részek, amik szerethetőbb tulajdonságokat testesítenek meg, és vannak, amiket el kell fogadnom, ha szükségtelennek érzem, akkor is. Ez ugyanolyan nálam nagyban, mint nálad kicsiben. Hogy te melyikbe tartozol, annak megítélését rád bízom.
– Pff, nem különösebben érdekel. Inkább válaszolj egy kérdésemre, ha már a cinizmust elnézted nekem. Kötelező ezt a sok szart átélni? De most őszintén, miért nem jön már egy levegővételnyi pihenés?
– Nem kötelező, te akartad.
– Ne fárassz! Ezt nem akarhatja senki.
– Mindenki szenved a maga módján, és hidd el, mindenki ugyanilyen nehéznek éli meg a sajátját.
– Ez most vigasztaljon?
– Csak tudd. Neked nem fizikai nehézségek kellettek, hogy fejlődni tudj, hogy találkozhass velem, hanem lelki. Persze rád volt bízva, hogy miként teremted meg magadnak az ágyást, amiben ezek az érzelmek kikelhetnek, de elkerülni nem tudtad volna. Hiszen ezért jöttél ide.
– Örvendek.
– Fogsz is. Jó látni, hogy milyen profi módon alakítottad az eddigi életedet úgy, hogy mindez létrejöjjön benned. Hiszed, vagy sem, büszke vagyok rád.
– Legalább valaki…
– Elég lesz a cinizmusból. Értékes vagy, példamutató, ahogy teljesíted a küldetésedet. Sokan vagytok így, és mindegyikőtök különleges. Kár, hogy a legtöbbeteknek nem tudom ezt személyesen elmondani. Bár igyekszem sugallni, de ti emberek zseniálisan zárkóztok be. Véghez viszitek a legértékesebb, legfontosabb dolgokat, és képtelenek vagytok kinyitni a fületeket a szavamra. Helyette a többi embertől várjátok tébolyultan a visszaigazolást Önnön nagyszerűségetekről, legyen a véghez vitt dolog bármily csekély.
– Fontos a visszajelzés.
– Így van. De kinek a kedvéért éred el a céljaidat? Kinek a kedvéért létezel? Nem a szomszédodért, nem a barátodért, nem a munkatársadért. Ezek fontos kapcsolatok, de magad miatt létezel, így minden elismerést magadtól kell várnod. Ne attól érezd jobban magad, hogy valaki megdicsért. Örülj neki, fogadd szerényen, de közben tudd, mindezt magadért teszed. Légy hálás magadnak mindenért, ami valaha örömet okozott.
– Érdekes, amit mondasz. Sosem gondoltam ebbe bele. De olyan bántó tud lenni, ha egyedül maradok a dolgokkal. Olyan frusztráló, úgy vágynék rá, hogy valaki idejöjjön, átkaroljon, és a fülembe súgja: „helyesen élsz!”.
– Értem, amit mondasz, és hidd el, ha tehetném, most fizikai testben ülnék ott, és megtenném. De erre legnagyobb vágyam ellenére sincs lehetőségem. Neked pedig éppen azt kell megtanulnod – és nem könnyű lecke ez -, hogy önmagadat tanuld meg értékelni, nagyra becsülni, és minél többször elégedettnek lenni.
– Igyekszem.
– Mint a bukott diák?
– Ne szívd a vérem. Megteszem, ami telik tőlem. Most mondjuk sokkal jobb a kedvem. Ilyenkor átlátok mindent, amit valaha tettem, vagy gondoltam, és szívet melengető érzés, hogy semmit nem kell szégyellnem. Nem haragszom magamra, amiért kellett, megbocsájtottam magamnak, a többire pedig büszke vagyok.
– Példamutató.
– Csak néha nem múlik az érzés, hogy egyedül vagyok.
– Vannak dolgok, amiben törvényszerű, hogy egyedül maradj. A többin változtass.
– Mintha az olyan egyszerű lenne.
– Nem az. Semmi nem az, ettől szép, és ettől válik valósággá. Lassan menned kellene.
– Váratlanul megjelensz, most meg elhajtasz?
– Várnak rád, és ez fontosabb még nálam is.
– Rendben. Remélem jössz még.
– Jövök, hisz vagyok. Lelki békét kívánok!
– Rám fér…