Ezúttal kis szilveszteri okoskodásra invitálok mindenkit. Mivel ez az időszaka az évnek a fogadalmaké, ami nyilvánvalóan egy érthető elégedetlenségből fakad önmagunkat illetően, az önismeretet választottam témául. Tízből tizen ugyanis tudni vélik, mit rejt a fogalom: önismeret. Mindenki azonosítja magát valamivel, gondolja magát valamilyennek, ha más nincs, akkor pedig ideálokat választ, akikhez megpróbál hasonlítani. Közben pedig meglepő magabiztossággal állítja, ismeri magát. De tényleg így lenne? Nem kellene a világnak sokkal jobb helynek lenni azáltal, hogy tudjuk, kik vagyunk? Nekem bevallom valami sántít. Ahol ennyi a tévelygő, elveszett ember, ott valami nincs rendjén. Ott valamit nem tudunk, amit tudnunk kellene. Talán nem is bonyolult, mit kellene kiderítenünk. Talán csak egyetlen kérdést kellene megválaszolni: ki vagyok én?
Ahhoz, hogy megtudjuk kik vagyunk, meg kellene találnunk, mi az, ami meghatároz minket. A legegyszerűbb, legkézenfekvőbb válasz erre az, hogy a testünk teremt keretet a létezésünknek, így aztán valami materialista fétis nyomán kijelenthetem, a testem vagyok, hogy minden, ami bennem zajlik, csupán egy rejtélyes, kiismerhetetlen kémia eredménye. Hihetek a darwini elvekben, gondolhatom, hogy puszta véletlenek sorozata az, hogy most emberként itt ülök és az emberiség egyik legnagyszerűbb találmányán keresztül az ismerőseim számára megfogalmazom a gondolataimat. Sajnos erre én, személy szerint nem vagyok képes. Valahogy a fejemben nem fér össze a földhözragadt gondolkodásmód, a bennem rejlő érzéseket kifejezésre juttató késztetéssel. De ha nem a testem vagyok, akkor mégis mi a fene? Einstein rájött valamire, amiről elképzelni sem tudta hogyan lehetséges, annyira viszont bízott a számításaiban, hogy igaznak fogadja el. Arra jött rá, hogy sem a tér, sem az idő nem létezik. Pusztán gondolati teremtmények. Nemrégiben a fősodratú média is foglalkozott a holografikus világunk tudományos vizsgálatával és mélyebben én bele sem mennék, de ha a begyöpösödött tudomány kéviselői is elismerik, hogy a jelenlegi tudásunkon túl lehet valahol az igazság, akkor hajlamos vagyok ezt én is elfogadni. Már csak azért is, mert eddig is úgy sejtettem, ez a jó irány.
Ha tehát nem a testem vagyok, általa csupán lehetőséget kapok a megnyilvánulásra, akkor illő volna okosan kihasználni a lehetőséget. Mivel közelebbit nem tudunk a valódi létezésünkről, illetőleg annak okáról, csupán a lehetőségek végtelenségével rendelkezünk, így nem sok választásunk marad, mint a folytonos keresés. A létezés egyébként is a mozgás szinonímája, hiszen anélkül nincs létezés (és nehogy egy betontömb mozdulatlanságát hozd fel ellenpéldának, mert atomi szinten ott sincs más, mint rezgés, ami ugye mozgás). A gond tehát talán nem is az, hogy önmagunkat nem ismerjük, hanem hogy hajlandóságot sem mutatunk rá, hogy ez változzon. Leginkább azért nem, mert meggyőződéssel valljuk magunkat valaminek, ami a legközelebb áll ahhoz, amit el tudunk fogadni. Valahol érthető ez a hozzáállás, hiszen magam is úgy vélem, hogy fontos dolog a világban való boldoguláshoz egy egészséges egó jelenléte, ami pedig nem más, mint az életünkben szerzett tapasztalatok összességéből bennünk, önmagunkról alkotott kép. Torz kép, hiszen csak a jelenlegi életünk eseményeivel, azok közül is önkényesen kiválasztva a fontosabbakkal foglalkozik, mégis vallom, hogy enélkül nehezen boldogulnánk. Duális világunkban a hármasság elve az, ami segíthet, hiszen ami nem három lábon áll, az billenni fog. Az anyagiasságnak, a materialista szemléletmódnak éppúgy helye van bennünk, mint az igénynek valami többre. Ahogy egy egészséges nő vágyik a férfira, akiben kiteljesedhet, mégis kettejük nászát a gyermekáldás teszi szentté, családdá, ami megadja azt a teljességet, amire mindenki vágyik.
Így látom én a létezést is teljesnek, a hármasságban. És ennek a tudatnak köszönhetem, hogy közel állok valódi önmagamhoz, a velőmhöz, lényegemhez, vagy ha úgy tetszik, a magomhoz. Közel állok ahhoz, ami meghatároz engem, vagyis közel állok az önismeret elsajátításához. Pusztán az útkereséssel jutottam el ide, így nem is kívánhatok mást, mint kalandokat, kihívásokat, leckéket, melyek felépítik annak a csodálatos jellemnek a földi mását, amely létrehozza jelenlegi világunkat. Legyetek folyton úton, keressétek a tökéletességet és találjátok meg mindenben, ami körülvesz. Forduljatok néha befelé, mert a helyes válasz nem mindig kintről érkezik, hanem belül megfogalmazódik és ha van füled rá, meg is hallhatod. Éljetek felszabadult életet, hiszen minden úgy van, ahogy lenni kell.
Nem kívánok boldogságot 2012-re, mert tudom, hogy pokoli nehéz lesz. Erőt kívánok az elkerülhetetlen elfogadásához.