Úgy érzem, némileg adós maradtam legutóbb, mert csodálatos dolog az élet szeretete, de hogy a bánatba lehet élvezni, mikor annyi a baj? No igen, úgy sehogy. A bajok éppen azért vannak, mert megoldásért visítanak az életünkben mindaddig, míg el nem kezdünk foglalkozni velük. Olyanok, mint a gyerekek, míg az akaratukat – akár csak látszólag – nem érvényesítik, addig apadhatatlan kitartással harcolnak a figyelmünkért. Ideje tehát foglalkozni velük.
Címke: remény
Élet-szeretet
Érdekes dolog az írás. Az egyik pillanatban hónapokra bezárulnak a kapuk, a következőben meg megindul valami bennem, és nem tudom leállítani. Igazán nem is akarom, de biztosan érzem, ez olyasmi, amire nincs ráhatásom. Szeretem ezt a világot, a keservit, nagyon szeretem! Bár mindig érezhetném ugyanezt, bár megtanultam volna nagymamám tartósító fogásait, hogy konzerválni tudjam ezt az érzést, és a gyengébb pillanatokban csak úgy elő tudnám venni. Sajnos a gondolatok természete nem teszi ezt lehetővé, de nem baj. Most még ez sem zavar.
Megérte?
A sok megpróbáltatás végén rendre feltesszük magunknak a kérdést: megérte? Számot vetünk, nyalogatjuk a sebeinket, vissza-vissza tekintünk az elmúlt nehézségekre, és töprengeni kezdünk, ezért indultam el? Több lettem általa? A legtöbb ilyen kérdésre nincs azonnali válasz. Bármennyire is szeretnénk folyton visszaigazolást kreálni magunknak, mert bizonytalanok vagyunk, nem tudjuk mit, miért teszünk, s végül fogalmunk sincs, miért tettük (vagy nem tettük), sajnos időre van szükség, hogy a válasz megszülessen. Hiába szeretnénk a két hónapja fogant babánkat máris a kezünkben tartani, szükség van a felkészülésre. A válaszok hasonló természetűek, hagyni kell, hogy megérjenek bennünk, csak aztán adhatnak magyarázatot.
Többet érdemelsz!
Talán a legkiábrándítóbb mondat, ami elhagyhatja egy ember száját, hogy „jó nekem, mert nincs jobb”. Eleget beszéltem már az önbecsülés fontosságáról, essen most szó arról a fajta elégedetlenségről, mely üzemanyagként hajtja előre lényedet. A világ olyan, amilyen, a kapitalizmus mételye kizsákmányolóvá és igazságtalanná tette az életet, ahol felborultak az értékek, torz térkép mentén haladunk születésünktől kezdve, ahol a „vak vezet világtalant” probléma már generációk óta adagolódik cseppenként társadalmunkba. Cseppenként, mert a rendszerbe kódolt összeomlás nem tud hirtelen megvalósulni, az átmenet olyan finom, olyan leheletnyi, mint a legrészletesebb színpaletta, melyen már talán megalkotója sem tud különbséget tenni az egyes árnyalatok között.
Remény
Először fordul elő, hogy konkrét megkeresésre választottam témát, ám olyan régóta érlelődik bennem az adott dolog, hogy örömest teszek eleget a kérésnek. Olyan világban élünk, ahol a reménytelenség ólomsúllyal húz le minket az óceán fenekére, ahol a hitüket vesztett lelkek kétségbeesetten kapkodnak az életet adó oxigénért, ám a könnyed levegő helyett csupán a néhány pillanat alatt halálukat okozó sós víz tódul be a tüdejükbe. Elöljáróban annyit elmondok, a legnehezebb pillanatokban nem is lehet más dolgunk, mint még egy picit visszatartani a légzést amelyhez egyetlen dolog adhat erőt, a hit.