Némán sétáltam a munkahelyem felé, ahogy minden reggel szoktam. Bezárkóztam a gondolataimba, nem foglalkoztam a körülöttem sürgő világgal, ahogy a világ sem velem. Nem volt semmi különös ebben a reggelben. Valami érthetetlen indíték által vezérelve sétálásom közben mégis felnéztem. Furcsa, szinte meghatározhatatlanul mély érzés kerített hatalmába, ahogy a körülöttem sürgő-forgó emberek kavalkádját szemlélni kezdtem. Bár nem volt célom, mégis részévé lettem az életüknek, akaratlanul is. Lépteim lassulni kezdtek, majd megálltam. Körülölelt a két véglet, míg egyik oldalról egy park csendes mélasága, a másikról egy forgalmas út zaja igyekezett betüremkedni elmémbe. Én pedig úgy álltam a határvonalon, mintha lenne választásom.
Ránéztem az órámra, és két dolgot vettem észre. Egyrészt azt, hogy akaratlanul is vakon engedelmeskedem egy időmérő szerkezetnek, függővé teszem tőle a mindennapjaimat, nem törődve a valós igényeimmel, másrészt pedig azt, hogy annak ellenére, hogy így van, még nincs okom sietni, még várhatok. Megnyugtató volt a tudat, hogy van még időm, mit nem adnék a halálos ágyamon ezért a mondatért. Leültem a parkot szegélyező kőkerítésre, és azon gondolkodtam, nagyjából úgy nézhetek ki, mint az elmúlt percben nincstelenné vált bróker, aki még a szép öltönyében ismerkedik a bukás ízével. De nem érdekelt. Olyasmit éltem át, amit évek óta nem, pedig minden nap megtettem ugyanezt az utat.
Az első, ami feltűnt, hogy mindenki sietett körülöttem. A második, hogy mindenki egyedül. Kiábrándítónak tűnt a kép, mintha egy rosszul szervezett hangyabolyt szemléltem volna, a kívülálló megnyugtató higgadtságával. Nem törődtem vele, hogy csupán percek választanak el tőle, hogy újra a része legyek ennek. Hogy újra öntudatlanul, a fejemben futó programoknak átengedve az irányítást vegetáljak egy testben, ahelyett, hogy élnék. Nem is kellett sokáig várnom az önmentő akcióra, az egóm visítása suhant át az agyamon: nincs más választásom. Nos, ebben a percben, legyen ez bármily naiv elképzelés, azt éreztem, mégis van.
Miközben a rohanó embereket szemléltem, amint felzsúfolódnak egy villamosra olyan sűrűséggel, ami nemhogy a személyes teret, de szinte a testeik körvonalát is megsértette, egy férfi állt meg előttem. A reggeli napsütésben a ráncos arca olyan öregnek mutatta, hogy szinte aggódni kezdtem érte. Reflex-szerűen a zsebembe nyúltam, és egy ötszázast nyomtam a tenyerébe. Az öreg nem szólt semmit, eltette a pénzt, és hátat fordított. Még utánanéztem, ahogy görnyedten odébbáll, és szinte sajnáltam, hogy újfent öntudatlanul cselekedtem. Átvillant a fejemen, hogy utánamegyek, de a belső én, az öreg motoros rögtön rám szólt: úgysem tudsz rajta segíteni.
Hirtelen bevillant, hogy nemhogy nem segítettem, de még talán kárt is tettem benne, hogy lehetőséget adtam neki újabb adag piát, vagy ki tudja mit venni belőle. Tudattalanul elkezdtem elemezni szegény ember életének lehetséges történéseit, vajon mi vezethette ideáig. Talán valaha neki is volt családja, talán csak újra lehetőséget kellett volna kapnia, és ezúttal élt volna vele. De talán tényleg menthetetlenek az ilyenek, talán csak magamnak teszek rosszat azzal, hogy vállamra veszem az ő sorsuk terhét is. Elég nekem a magam baja. Miután kellőképpen megnyugtattam magam, előhúztam egy cigarettát, és rágyújtottam.
Még félig sem szívtam el a cigarettát, mikor egy autó állt meg előttem. Nem ismerem jól a márkákat, de nem tűnt olcsó járműnek. Kitette a vészvillogót, de mielőtt megítélhettem volna, kinyílt az ajtaja, és kiszállt belőle az iménti öreg. Döbbenten ültem, és néztem, ahogy hasonlóan lassú, görnyedt léptekkel odaporoszkált hozzám, és tátott szájjal vártam, hogy most mi fog történni. Üres lett a fejem, nem bírtam gondolkodni, semmi nem létezett rajtam kívül, de önmagamat olyan intenzíven tapasztaltam meg, mint soha annak előtte. Az öreg megállt előttem, de egy szót sem szólt, csupán átnyújtott egy borítékot, majd megfordult, és lassan visszaült az autóba. Már ki tudja hol járt, mikor felocsúdtam, hogy a cigaretta vége az ujjamat égeti. Hirtelen eldobtam, és figyelmemet a borítékra fordítottam.
Díszes, pasztell-sárga boríték volt, rajta kissé remegő kézzel írt felirat: „Szabadulj fel!” Azon gondolkodtam, talán fel sem nyitom, nincs hozzá bátorságom, olyan szürreális volt az egész helyzet. Végül a kíváncsiságom mégis győzött. A borítékban egy ugyanolyan színű levélpapír volt, még érezni lehetett rajta a papírboltok friss illatát. Remegett a kezem, míg széthajtogattam a papírt, és olvasni kezdtem:
„Minden reggelemet a parkban töltöm. Volt olyan szakasza az életemnek, mikor nem volt időm ilyesmire, kitöltötte mindennapjaimat a rohanás. Kellett egy pont, mikor ráébredtem, minél inkább rohanok, annál hamarabb vége lesz az életnek. Vége ennek a csodának, ami napról napra megtöltheti a szívünket szeretettel, azzal az esszenciával, ami értelmet ad mindennek. Előtte vak voltam. Most látok.
Minden reggel látom az embereket, amint eltékozolják a drága perceiket. Téged is minden reggel látlak, amint sietve elsétálsz a park mellett, tudomást sem véve semmi egyébről, mint az aznapra várható eseményekről, amikre megpróbálsz fejben felkészülni. Sosem vagy jelen.
Ma reggel leültél, évek óta először. Azt hittem, baj van, odamentem hát megkérdezni, minden rendben van-e. De te még mindig vak voltál. Nem láttad a valódi világot, mert felépítettél a fejedben valamit, amibe beleillesztettél egy öregembert. Nem hibáztatlak érte. Sajnállak.
Tárd ki a szíved, különben úgy fogsz meghalni, hogy egy percet sem éltél. Láss, különben egyetlen csodát sem élhetsz át. Figyelj, különben gyorsabban véget ér, mintsem észrevehetnéd!”
Alig tértem magamhoz. Libabőrös kézzel fordítottam meg a borítékot, amiből a két utcányira levő papírbolt blokkja esett ki, rajta a felirattal: „Boríték+levélpapír…..499.- HUF”.
Azóta minden reggel megállok a parknál, de az öreget soha többé nem láttam. Talán meghalt, nem tudom. De amit adott, az megváltoztatta az életemet.
Vagy mondhatnám úgy: elindította azt.