Itt az ideje látni mindazt, ami körülvesz, ami te vagy, ami a valódi világod. A jelenedet lásd végre, ne azt, ami lehetne, ami talán, ami volt, ami fájt, ami bántott. A pillanatot figyeld, ami most is kitölti a tested, és létezővé varázsol az idő végtelenjében. Tudniillik nincs olyan, hogy volt, és nincs olyan, hogy lesz. Ami volt, az már benned van, ami pedig lesz… Nos az talán sosem lesz.
Hihetetlenül sokan járnak csukott szemmel. Néha már annak is örülni kell, ha valaki csak hályog mögül szemléli a világot, legalább esély van rá, hogy a körvonalainkat meglássa. Elvesznek a fájdalmukban, a múltjukat élik meg jelennek, holott az élet a maga tiszta, pőre csodálatosságával ebben a pillanatban is zajlik körülöttük. Vagy hasonlóan eltékozolják a jelenüket azok, akik folyton várnak valamire. Holott egyféleképpen következhet be a jövőben bármi: ha nap, mint nap teszünk érte, és meg kell történnie. Utóbbira úgy sincs ráhatásunk, tehát ebben a pillanatban kell lépnünk felé, és bízni, hogy a részünkké kell válnia a dolognak.
Ha én nem tenném meg ugyanezeket a hibákat, higgyétek el, eszembe sem jutna beszélni róla. Naná, hogy én is válogatott módon tudok kilibbenni a jelenből, akár hátra, akár előre. Meg is égetem magam rendszeresen. De nyitott szemmel járni annyit tesz, hogy néha észrevesszük önnön baklövéseinket, és tanulunk belőle. Mindenki pontosan tudja, hogy mi szolgálja őt, és mi nem, csak valahogy néha attól érezzük, hogy élünk, ha szenvedhetünk valamitől.
Pedig legtöbbször semmi szükség rá, hogy bármilyen visszajelzést kapjuk másoktól, néha elegendő csupán egy önálló személyiségként létezni. Ehhez azonban fel kell vállalnunk az elveinket, a hitünket, és ezekhez hűen cselekedni. Néha rátör az emberre valami, amit utál. Legyen az bármi, azzal, hogy küzdesz ellene, csupán hatalmat adsz neki. Ha rád köszönt a szomorúság, ne keress rá okot, csak hagyd, hogy megtörténjen. Engedd át magadon, sírj, ha jól esik, és távozni fog. De abban a pillanatban valamiért meg kellett élned egy érzelmet, mi másért léteznél, ha nem azért, hogy átéld ezeket a pillanatokat?
Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki erőlteti ezt a jelenben élni baromságot, és tudom, hogy miattam sem kerülhet hozzá közelebb senki. De ez még nem jelenti azt, hogy nem így kellene. A legnehezebb része az, hogy valójában akkor nyitottunk a pillanatra, ha tényleg beengedjük, ami jönni akar. Ha nem az akaratunk szerint történnek a dolgok, akkor vagy nem nyitottunk, csak úgy csináltunk (mintha a lelkünket át tudnánk verni…), vagy nyitottunk, de olyasmi jött be, ami nem tetszik. Azzal viszont foglalkozni kell, mert véletlenül nem élünk át semmit.
Rendet kell tenni az életünkben, másképp nem megy. Beleragadni valamibe, ami nem szolgál minket, merő időpocsékolás. A földi élet rövidségét tekintve pedig elmondhatjuk, az idő pont nem az a dolog, amit pazarolnunk kellene. Alig fogjuk fel, mennyire mulandók vagyunk. Bármikor meghalhatunk, mi mégis úgy élünk, mintha örökké léteznénk, mintha még bármeddig ráérnék. Ez rohadtul nincs így, lehet, hogy már holnap eltávozunk, ráadásul lehet, hogy anélkül, hogy egy percet is éltünk volna.
Bele kell kapaszkodni az igazi dolgokba, és ragaszkodni hozzájuk mindaddig, míg igazak számunkra. Aztán ha már nem, akkor el kell engedni.
Ezt észrevenni viszont csak nyitott szemmel lehet.
“Nyisd ki a szemed” bejegyzéshez egy hozzászólás