Talán a legkiábrándítóbb mondat, ami elhagyhatja egy ember száját, hogy „jó nekem, mert nincs jobb”. Eleget beszéltem már az önbecsülés fontosságáról, essen most szó arról a fajta elégedetlenségről, mely üzemanyagként hajtja előre lényedet. A világ olyan, amilyen, a kapitalizmus mételye kizsákmányolóvá és igazságtalanná tette az életet, ahol felborultak az értékek, torz térkép mentén haladunk születésünktől kezdve, ahol a „vak vezet világtalant” probléma már generációk óta adagolódik cseppenként társadalmunkba. Cseppenként, mert a rendszerbe kódolt összeomlás nem tud hirtelen megvalósulni, az átmenet olyan finom, olyan leheletnyi, mint a legrészletesebb színpaletta, melyen már talán megalkotója sem tud különbséget tenni az egyes árnyalatok között.
Hónap: 2012 június
Remény
Először fordul elő, hogy konkrét megkeresésre választottam témát, ám olyan régóta érlelődik bennem az adott dolog, hogy örömest teszek eleget a kérésnek. Olyan világban élünk, ahol a reménytelenség ólomsúllyal húz le minket az óceán fenekére, ahol a hitüket vesztett lelkek kétségbeesetten kapkodnak az életet adó oxigénért, ám a könnyed levegő helyett csupán a néhány pillanat alatt halálukat okozó sós víz tódul be a tüdejükbe. Elöljáróban annyit elmondok, a legnehezebb pillanatokban nem is lehet más dolgunk, mint még egy picit visszatartani a légzést amelyhez egyetlen dolog adhat erőt, a hit.
Csalódás
Néha nem értem az embereket. Komolyan nem. Két dolog visel meg nagyon, az igazságtalanság és a csalódás. Pedig nem jut már ki egyikből sem napi szinten, mégis folyton leveri a biztosítékot, ha szembe jön valamelyik. Talán az én hibám, talán az elvárásaimmal van a baj. Pedig soha nem várok el olyat, amit én magam ne tennék meg, vagy amit ne várhatnának el tőlem. Nem nehéz ám úgy élni az életet, ahogy én teszem, szerintem kényelmesebb is, mint folyton konfrontálódni, mégis úgy tesz mindenki, mintha a napi harc tenné édessé számunkra a létezést. Nem értem őket. Komolyan nem.
„Szeretlek”
„Szeretlek” – a legerőteljesebb szó, ami elhagyhatja a szánkat. A végtelenségig elcsépelték már, hamis ígéretek, igaztalan gondolatok búvóhelye lett az idők során, ideje talán, hogy helyére tegyük kicsit, hiszen megérdemli ezen csöppnyi szó, hogy újra régi fényében ragyogjon. Túl könnyelműen kezelte az emberiség ahhoz képes, micsoda hatalma van, túl sokszor rejtőztek mögé mindazok a dolgok, melyeket megtenni szégyelltünk, éreztetni nem tudtunk, vagy csupán túl fáradtak voltunk bármi máshoz. Ha pedig valóban úgy gondoljuk, ahogy mondjuk, akkor is vigyázni kell, hogy csak annyiban váljon napi rutinná, amennyire azt cselekedeteink is tükrözik. Minden más esetben talmi kinccsel üzletelünk és jobb, ha nem vagyunk jelen, mikor vásárlói reklamációra kerül sor.
Boldogság
Egy életet képesek vagyunk eltölteni a boldogság keresésével, miközben észre sem vesszük, mindvégig a fejünkben felépített illúzió derengő délibábja teszi vak hajszává ezt a nemes cselekedetet. Nem szeretem az egy mondatos bölcsességeket, mert hiába igazak, ha közben nem többek, mint megforgatott útjelzőtáblák, melyek valaha a helyes irányba tereltek, most azonban csak az látszik rajtuk, minden irányban van valami, de nem tudjuk merre mi. Megkísérlek kicsit elmélyedni egy olyan érzés leírásában, melyről sem szólni, sem írni nem érdemes, mert olyan esetlen lesz, mint amikor a varázslatos naplementét kell elmagyarázni valakinek. Végül csak egy suta tájelírás lehet belőle.