A modern társadalom mételyéről szeretnék ezúttal pár gondolatot megfogalmazni, ami meglátásom szerint nem más, mint a közöny, a belerondítás (ezt tudtam volna durvábban is), a nemtörődömség, az oda nem figyelés, a slendriánság, az apátia, az érdektelenség, az érzéketlenség. Nem csupán a jól körülhatárolható közönyről fogok írni, amely miatt érdektelenül sétálunk el a hideg kövön fekvő hontalan mellett, hanem a gondolati, lelki apátia is pellengérre lesz állítva, mert amennyire kardinálisnak tartom a kérdést, annyira nem veszünk tudomást róla általában. Sokszor már észre sem vesszük, miként gondolkodunk, s ha ilyen módon kiengedjük a gyeplőt a kezünkből, elvesztünk.
A világ felépítése számtalan ösztönt, belső késztetést elnyom bennünk, de ne legyünk elkeseredve, a világ éppen azért épül fel így, hogy átvegye az irányítást. Írtam már néhány gondolat erejéig korábban a világot irányító elitről, nem szeretném a hatalmukat túldimenzionálni, mert mindennek akkora hatalma van felettünk, amekkorát adunk neki, de tény, hogy épp úgy vezetnek minket az orrunknál fogva, mint az egónk kicsiben. Nekik nem érdekük a színes, egyedi, saját gondolatokkal rendelkező embertömeg, vagyis minden eszközzel megpróbálják megakadályozni, hogy az emberiség új generációra kiteljesedhessen. Nem ítélem el őket ezért, elég, ha tudomásom van róluk és a pitiáner világuraló törekvéseiket huncut mosollyal az arcomon, felülről szemlélem, még ha néhány cselekvésük hatással is van rám. Nem engedem meg, hogy hatalmuk legyen fölöttem, volt idő, mikor majdnem mindent elveszítettem miattuk, de a gondolataimat, a jellemet, amivé lettem nem másíthatják meg. Mindent megtesznek, hogy anyagi javakban gondolkodjak, én azonban nem tágítok az értékek mellől, bebetonoztam magam a szarkofágjuk tövébe.
Sokat ágáltam korábban a televízió ellen, mert úgy vélem, a média különféle megnyilvánulásai a legjobb eszközei annak, hogy eltűnjenek önálló gondolataink a pépesített tudati táplálék miatt, valamint ahelyett, hogy a valódi életünket élnénk, saját szemünkkel tekintenénk a világra, egy virtuális valóságban létezünk. Ezek cseppet sem elhanyagolható dolgok, mégis sokkal fontosabbnak tartom, hogy természetessé teszi a közöny érzésének beköltözését szívünkbe. Nem azt mondom, hogy azonnal dobjunk ki minden televíziókészüléket, ami a lakásunkban van, hiszen tudvalevőleg nem a végletek embere vagyok, csupán legyünk tisztában mindezzel és ennek megfelelően használjuk azt a kevés pozitív lehetőséget, ami a fentiek ellenére benne rejlik.
Miért gondolom úgy, hogy közönyre nevel a média? Nincs már híradó haláleset nélkül, nincs olyan sorozat, mely ne bűntényekről szólna, a valóságshow-k bugyuta, rossz jellempéldát hordozó karakterekkel vannak tele, s mindezek fals képet hoznak létre bennünk a világról. Ha balesetet látunk, az átlagember nem azért nyúl a telefonjáért, hogy segítséget hívjon, hanem hogy kamerázzon, ha egy vérző embert látunk gond nélkül elsétálunk mellette, egyrészt mert a szemünk megszokta már a látványt, másrészt pedig a sok bűntény látványától természetesnek gondoljuk, hogy valakit leszúrnak. Nem adjuk át a helyünket a buszon az idősnek, a kismamának, elfoglaljuk a mozgássérült helyeket a parkolókban, mert úgy gondoljuk, megtehetjük.
Egy felvilágosult elme sírva fakad az efféle hozzáállástól. Ő nem úgy gondolkodik, hogy majd megteszi a világnak a szívességet, ha a világ is megtette érte, hanem önzetlenül tesz bele a közösbe, mert elsősorban a saját dolgait tartja rendben és csak másodsorban fogadja a viszonzást. Nem várja, de méltósággal fogadja. Az emberiség új generációjának kialakulásához apró lépések vezetnek, ezen lépéseket pedig az egyéneknek kell megtenni azáltal, hogy rendbe teszik saját gondolkodásukat.
A közöny nem más, mint az elszakítottság illúziójának fenntartásához szükséges legfontosabb sarokkő. Ez akár elszomorító is lehetne számunkra, ám mint minden rosszban, ebben is van valami jó. Ha semmi mást nem teszünk, mint e sarokkövet kimozdítjuk, az egész építmény romba fog dőlni. A legfrusztrálóbb mételye társadalmunknak az egymástól való eltávolodás, mindenki egyedül ül kicsiny világában és onnan tekint szerteszét. Ezért van annyi magányos ember és ezért nem tudunk kollektíven fellépni a kizsákmányolás ellen akkor sem, ha az számunkra is húsba vágó.
A közönytől való megszabadulás sem bonyolultabb dolog, mint eddig bármi, ami az önismereti utunkon szembe jött velünk, csupán kis odafigyelés kérdése. Lehetőleg kevesebb TV-t nézzünk, helyette emberi kapcsolatokat építsünk, vagy tartsunk fenn, s mikor mégis nézzük, legyünk figyelmesek a belőle áradó negatív lökésekre, a félelemkeltésre, a negatív jellemmintákra, a tudattalanul kúszó érdektelenségre nevelésre. Figyeljünk oda embertársainkra, elsősorban a közeli ismerősökre, halljuk meg az erőltetett mosolyuk mögül előbuggyanó segélykiáltásukat, keressük a lehetőségét, hogy segíthessünk nekik. Ünnepi alkalmakra készítsünk nekik magunk ajándékot a megvásárolható talmi kincsek helyett és ismerjük fel, hogy mindez nem lehetséges odafigyelés nélkül.
Távolabb lépve ismerőseinktől napi rutinná tehetjük az önzetlenség gyakorlását, nyissunk ajtót a mellettünk sétáló hölgynek, engedjük ki az erős forgalomtól parkolóban ragadt kétségbeesett sofőrt, vegyük ki a lépcsőházban lakó nagymama kezéből a nehéz szatyrot, dobjunk egy százast a hontalannak, anélkül, hogy elkönyvelnénk, úgyis piára költi, vagy szóljunk egy kedves szót a morc újságoshoz, mert talán éppen attól tér vissza a jókedve. Mindezt pedig tegyük elvárások nélkül.
Az instant karma csupán álom, mikor minden cselekedetünkért azonnal megkapjuk a jussunk, legyen az büntetés, vagy dicséret, tehát bíznunk kell magunkban annyira, hogy mindez legkésőbb az út végén megtérül. Nem hiábavaló egyetlen jó cselekedet sem, ne higgyük el senkinek, ha mást állít. Nincs másunk a kezünkben, mint a saját életünk, még ha Dávidnak is tűnünk a világ Góliátja mellett, akkor se hagyjuk magunkat emiatt az érdektelenségbe süllyedni. Korábban idéztem már a mondást: „mindenki a mennybe akar jutni, de senki nem akar meghalni”. Lefordítom jelen fejezet témájára: mindenki szeretne egy élhetőbb világban élni, de senki nem hajlandó feladni régi szokásait.
Ne olvadjunk be a globalizált uniformisba, ragaszkodjunk az általunk fontosnak tartott belső értékekhez, mert az aranykapu csak így nyílik ki számunkra.