Ha olvastok egy ideje, tudjátok, sokszor feltettem már a kérdést: „ki vagyok én?”. És tényleg, még mindig nem tudom a választ. De vajon tudja valaki? Mi az, ami meghatároz engem, téged?… Ami a sejtjeimet összetartja, de másokét elkülönítve, s így jövünk létre több milliárdan? Miért foglalkoztat egyáltalán ez a kérdés? Talán mert a létezésem függ tőle? Hiszen ha nem tudom ki vagyok, gyakorlatilag nem élek. Van nevem, van korom, van foglalkozásom, barátaim, fizikai tulajdonságaim, de ezek csak az engem jellemző dolgok. De ki az, akit mindez jellemez?
Ki vagyok én?
/ Ha van rá lehetőségetek, ezt hallgassátok olvasás közben, kiegészíti a vizuális élmény által létrejövő belső képet hangi összetevőkkel, amitől remélem még élvezetesebb lesz 🙂 /
Amikor tükörbe nézel, soha nincs olyan érzésed, hogy egy idegen áll veled szemben. Mikor egy fényképet megnézel, amin te is szerepelsz, pontosan tudod, meddig terjedsz te, s meddig a másik. Magadra nézel, és komfortos a kép, ismered, te vagy az. De mit gondolsz a melletted állóról? A képen ott van valaki rajtad kívül, aki észrevétlenül életre kelt az emlékeidben, és amikor ő néz egy képre rólad, te kelsz életre az ő fejében. Mindketten emlékképként léteztek, de valahogy mégsem ti léteztek. Nem én vagyok a te fejedben, mikor rám gondolsz, hanem egy olyan lenyomatom, ami benned létrejött rólam. Az én homokozófigurám belenyomódott a te homokodba, és ott maradt valami. De nem a figurám, csak egy töredéke. Amikor rád gondolnak, azt a cseppnyi lenyomatot, amit belőled kaptak, tudattalanul összefércelik toldalékokkal. Olyannak lát, mert az élete folyója olyan szakaszban járt, mikor beleléptél, ami ezt láttatja vele. De nem téged. Soha egyetlen ember sem létezett, és soha nem is fog létezni, aki jobban ismerne téged, magadnál. Senki nem képes definiálni, hogy ki vagy te, rajtad kívül.
Mégis… Ki vagy te?
Ki vagy te, és mi lesz veled, mi lesz az emlékeddel? Hogy fognak rád emlékezni, ha már nem találkoztok többé, és számít-e ez egyáltalán? Része-e a létezésednek, ahogy mások látnak? Hiszen ha nem lát senki, nem létezel. Ha nincs aki megtapasztalja a létezésed, akkor nem vagy. Egyesek szerint kétszer halunk meg, egyszer fizikailag, egyszer pedig akkor, mikor az utolsó ember meghal fizikailag, aki emlékezett ránk. S az idő végtelen sivatagában az a porszem, amíg az emlékünk létezhet, oly jelentéktelen, hogy értelme csak akkor lehet, ha úgy tevődik össze a sok jelentéktelennek tűnő élet összefüggő egésszé, mint ahogy a sejtjeink megalkotnak minket. Azzal a különbséggel, hogy a sejtjeink fizikai testet hoznak létre, míg a mi létezésünk egy magasabb rendű tudatot. Mondanám, hogy vigyázz, mit teszel bele, de ha vigyáznál, az azért lenne, mert neked az volt a dolgod. Másnak meg más.
Ezek lennénk hát?
Apró sejtek, akik létezésük behatároltságával biztosítják egy magasabb tudat létezését? S ha így is van, kielégít ez a válasz? Én azt gondolom, hogy – bár ott a szilánk még az agyamban – ennél közelebb nem kerülhetünk az igazsághoz, míg a behatárolt tudatunk határait ki nem tágítjuk. S talán nem is kell ennél több. Az életet lehet szeretni, lehet utálni. Mindenki maga dönti el, miként létezik, a végtelen sok lélek előbb utóbb úgyis mindent belerak a közösbe, ami csak létezhet ebben a formában. De ha már itt vagyok, létezem, s létezésem okát valami belső vágytól hajtva üldözöm, akkor rá kell jönnöm, hogy ezt nincs értelme úgy csinálni, hogy közben nem érzem jól magam. Mióta rájöttem erre, kétféle tevékenységgel találkoztam: amit muszáj volt megcsinálni, és amit én választottam. Az egyik esetében tudatosan választottam, a másiknál meg feltettem egy egyszerű kérdést: a boldogulásomhoz szükséges? Ha a válasz „nem”, akkor értelmetlen tovább csinálni. Ha nem tesz boldoggá, abba kell hagyni. Ha azonban „igen” a válasz, akkor aprólékos figyelemmel elvégeztem, miközben igyekeztem magam kívülről látni, hogy fest, amit csinálok, van-e értelme, vagy ha például egy videón nézném vissza, ami akkor történt, komfortosan érezném-e magam.
Ez vagyok én. Egy örök útkereső, aki addig biztosan létezni fog, míg válaszokat nem kap. S ha az megtörténik, már úgyis jelentőségét veszíti a létezésem.
Ez vagyok én, egy mozaik, ami összetevődik a fizikai jellemzőimből, abból, ahogy magamra gondolok, ahogy a világra tekintek, ahogy a világ tekint rám, ahogy ti tekintetek, vagy gondoltok rám, ahogy majd emlékezni fogtok rám, vagy ahogy majd olvastok, mikor már nem leszek. Nem játszom szerepet, mert nem tudom, lesz-e még lehetőségem, hogy valóban én létezzem a fejekben, ne egy színész. Nem hazudok, mert akkor önmagam meghatározásának olvasztótégelyébe bekerülne egy olyan összetevő, ami nem való oda. Helyette olyan divatjamúlt dolgokat szeretek belepakolni, mint becsület, romantika, őszinteség, figyelem, szeretet, szerelem… Engem ezek tesznek boldoggá.
Én ez vagyok.Te? Mondd ki vagy Te?