A teremtő valójában tévesen neveztetik annak. A lelkek garmadája lehetőségért esdekelt, hogy játszhassanak, hogy megnyilvánulhassanak esendőségükben, kiállásukban, szenvedésükben, boldogságukban, gyengeségükben és hősiességükben. A teremtő csupán felépítette a színpadot, egyedi szabályokkal, melyek nagy része belekódolódik az álomban résztvevők fantáziájába, elméjük tényként fogadja el őket, miközben mindennek nincsenek tudatában. A gravitáció, a szabad akarat, az elmúlás, mind elfogadott dolgok. Vannak, mert lenniük kell, mert ilyen a világ természete. Ezek azonban -és minden más- csupán a felépített játszótér szabályrendszerének részei. Belépünk a kapun és a játék céljaként -hiszen nincs játék cél nélkül- ki kell rajta találnunk. Ám a feladat nem egyszerű, mert kísértések garmadája dolgozik azon, hogy elérje, ragaszkodjunk az ittlétünkhöz. Igen, valójában a színpad megteremti a színészek számára a távozás lehetőségét is, de önmaguk számára felhúzhatják elméjük börtönét, a rácsokat, melyek fogva tartják őket.
A lelkiismeret aranytükre
Szkíta őseinknek kifinomult iránytű állt rendelkezésére a problémás kérdések megoldására. Persze sokkal kevesebb kérdést kellett feltenniük, mint amennyi minket kínoz, de ez mit sem von le értékítéleteik helyességéből. Nem bonyolult, csak befelé és lefelé. A szív az úr, az iránytűnk, melynek vezetnie kellene ebben a majdnem élhetetlenségig torzult környezetben, belenézve mindig tudjuk, mi helyes és mi helytelen. Hogy erre mi szükség van? Nem feltétlenül vannak válaszaim. De mélyen hiszem, hogy van kiút innen, én meg tudom mutatni az ajtót, aztán aki elég bátor, hogy belenézzen önmaga szemébe, az beléphet rajta.
Gondolatok az életről
Nem tudom, a teremtésnek így kell-e működnie, vagyis egyre inkább azt hiszem hogy igen. Most azt gondolom, hogy a földi síkon nehéz konkrétumokat teremteni, bár van olyan dolog, amit konkrétan akarunk és elérünk, de ez utóbbit csak abban az esetben tudjuk megvalósítani, ha egy olyan érzelmi töltet társul mögé, amit tudatosan nem lehet mögé erőszakolni. Körülbelül úgy tudnám leírni, hogy a lelkünk vágyait ha felismerjük, tudatosítjuk (tehát nem kreálunk új vágyat tudatosan, csak felismerjük a belső késztetést) akkor tudunk hozzátársítani érzelmi telítettséget és meg tudjuk valósítani. Ez nagyon kevés esetben volt az életem során és meggyőződésem, hogy ezzel mindenki így van. Veszélyesnek is tartom a földi síkon való teremtés promótálását, mert nem érzem felkészültnek rá az embereket, szerintem kisebb léptékben kellene haladni.
This is war
Háború. Az emberség létezésének mételye, az univerzumban elfoglalt helyünk el nem ismerése, az egységbe kovácsolódás fogaskerekei közé ékelődött sátáni vágy kiteljesítéséért tett erőfeszítések összessége.
Az emberiség haldoklik. Egyes vélemények szerint már ki is halt, csak még nem hajlandó róla tudomást venni. Nyers leszek és bántóan őszinte. Mi a betyár kóchengeres szociádemokrata nagytalpú büdöslábú áruló veszedelemért nem hajlandó senki tudomást venni erről? Napról napra éljük az életünket, mert a mi piciny világunkban nagyjából minden rendben. Mint az ősemberek, vagy még találóbban, mint az állatok. Most jó, azt meg már rég nem tudjuk, hogyan kell következtetéseket levonva tanulni a hibáinkból. Még azt sem ismerjük el, hogy nekünk van olyan. „This is war” bővebben
Most jó!
Most jó. És ez olyan ritkán fordul elő velem, hogy meglepően intenzív tud lenni az érzés. Sokszor gondolkodom rajta, hogy jó lenne tudatosan irányítani az érzéseinket, hiszen mikor a legsötétebb az éjszaka, jó lenne átélni egy győzelem mámorítóan felszabadító érzésének boldogságát, de nem lehet. Mint a szobaantenna a televízió tetején, csak állunk, hagyjuk a világot történni körülöttünk és ha valami tetszetős dolgot veszünk észre, örülünk. Néha pedig indok nélkül is megtesszük és ráfogjuk a jó közérzetre. Én magam nem is szeretek foglalkozni vele, mi az okozója, csak hálás vagyok érte. Úgy tartják, az igazi bölcsek szava járása a „köszönöm”, míg a legtöbb emberé a „kérem”. Szeretek hálát érezni, talán a legkiteljesítőbb érzés, ha egyáltalán létezik ilyen szó. Mint minden érzés, több, mint valószínű, hogy ez is tiszavirág életű, éppen ezért kell most megragadni. A hangsúly a MOST-on van, fél életünket eltöltjük a múlton rágódva, vagy a jövőtől rettegve, miközben csak a jelen pillanat a miénk.
Semmink nincs az „itt és most„-on kívül.