Érdekes dolog az írás. Az egyik pillanatban hónapokra bezárulnak a kapuk, a következőben meg megindul valami bennem, és nem tudom leállítani. Igazán nem is akarom, de biztosan érzem, ez olyasmi, amire nincs ráhatásom. Szeretem ezt a világot, a keservit, nagyon szeretem! Bár mindig érezhetném ugyanezt, bár megtanultam volna nagymamám tartósító fogásait, hogy konzerválni tudjam ezt az érzést, és a gyengébb pillanatokban csak úgy elő tudnám venni. Sajnos a gondolatok természete nem teszi ezt lehetővé, de nem baj. Most még ez sem zavar.
Címke: elfogadás
Élvezd!
Eléggé kisstílű dolog azzal kezdeni egy bejegyzést, hogy exkuzálom magam, úgyhogy nem is teszem. Nem írtam eddig, nem azért, mert nem volt mondanivalóm, hanem sokkal inkább azért, mert késztetésem nem volt. Hol csalódott voltam, olyankor hagytam a világot történni magam körül, gondoltam egyedül is képes tönkremenni, nem kell a segítségem, máskor meg túl érzékeny voltam, és féltem, hogy az allergiás tüneteim csak odatüsszentenek a jegyzeteim közé valami taknyot, azt meg nem szerettem volna. Most meg jól érzem magam, miközben írok, valahol ez a cél, úgyhogy most csinálom. Témám mondjuk most éppen nincs, csak késztetésem, szóval a vége még simán lehet takony, legfeljebb nem az allergia, hanem a megfázás miatt.
Végkövetkeztetés
És, hogy mit tanít az élet? Mindent. Mindent meg fogunk tanulni, akár akarjuk, akár nem. Ha jó diákok vagyunk, kedves szülő módjára példát mutat, segít, terel. Ha makacsul ellenállunk a leckének, akkor szigorú tanárként addig nyom kokit a kemény fejünkre, míg bele nem veri, amit kell. Azonban hiába tudjuk belül mindezt, azért a tudatosság legtöbbünkbe csupán hálni jár. Belém is, így aztán én is sok poklot megjártam, hogy megtanulhassam a saját leckémet. Hogy sikerült-e? Nem. Akkor nem írnék most.
Nem osztok tovább észt. Sok gondolatom belevésődött az örökkévalóságba, és csupán remélni tudom, hogy senki nem fogadta el nagybetűs igazságnak mindazt, amit üzentem a soraimon keresztül. Nem tudok mindent. A nagy egészből még semmit, de az én cseppnyi tortaszeletemet sem sikerült magamévá tennem, így aztán minden, amit valaha mondtam, nem használható fel ellenem. Abban bízom, hogy ezt belül magában senki nem is tette.
Csalódás
Néha nem értem az embereket. Komolyan nem. Két dolog visel meg nagyon, az igazságtalanság és a csalódás. Pedig nem jut már ki egyikből sem napi szinten, mégis folyton leveri a biztosítékot, ha szembe jön valamelyik. Talán az én hibám, talán az elvárásaimmal van a baj. Pedig soha nem várok el olyat, amit én magam ne tennék meg, vagy amit ne várhatnának el tőlem. Nem nehéz ám úgy élni az életet, ahogy én teszem, szerintem kényelmesebb is, mint folyton konfrontálódni, mégis úgy tesz mindenki, mintha a napi harc tenné édessé számunkra a létezést. Nem értem őket. Komolyan nem.
Hibák
Események végtelen sora, összefüggések, vagy összefüggés nélküliség. Történetek, vagy egyetlen történet, de mindenképpen egyetlen közös pont, egyetlen eredő. Hibák, melyek akkor is ott maradnak, ha a világ összes atomja egyszerre mozdul meg, hogy eltűnjenek. Hibák, melyek mint értelmezési tartomány a létezéshez, felkínálják magukat. Tessék, válassz. Ne ellenkezz, valamelyik a részeddé válik, dönts, vagy megkapod, amit szükségesnek ítélnek. Ez az értelmetlennek tűnő szabály az, amely gúzsba köt minket. Ez a fő mozgatórugója életünknek. Vagy próbáljuk elkerülni, vagy próbáljuk kijavítani. Nincs más állapot.