„Tisztelet!” Visszhangzott fejemben apu szava. -Ha semmi egyebet nem tartasz meg tanácsaimból, de a tisztelet mindig irányadó lehet, érted miről beszélek?
Nem értettem. Hogyan is érthettem volna. Gyermeki fejemben nem ilyesmiről gondolkodtam, csupán a játékra tudtam koncentrálni. Most is alig vártam, hogy apu befejezze a szónoklatot, amit valami jelentéktelen csíny miatt szabott ki. Ki emlékszik már rá, hiszen annyi huncutság van még, amit meg lehet tenni. Sőt, meg kell tenni. Igen, ez sokkal világosabban megfogalmazódott bennem. Egy ideig még hallottam foszlányokat abból, amit apa prédikált, de már fontosabb dolgon agyaltam.
Például azon, hogy a szomszéd néni kutyájának nyakába olyan régen akasztottunk már konzervdobozokat. Mondjuk nem is csoda, legutóbb beakadt az egyik doboz a kerítéslécbe, és szegény kutya kis-híján megfojtotta saját magát. Rózsi néni majd felrobbant, olyan mérges volt. Apának azért észrevettem valami kaján mosolyt a szája szegletében, de a kötelező fejmosást azért megtartotta. Nem is tudtam, mi szükség van ezekre. Bár a büntetések az én szüleim esetében soha nem olyan szigorúak, mint Berciéknél. Az ő apja nem szégyell fizikai erőszakot alkalmazni, ha ilyesmi történik. Nálunk inkább megértéssel fordulnak felém, talán tudják, hogy ugyanezeket ők is megcsinálták gyermekkorukban. „Gyermeki szemmel” bővebben