Néha nem értem az embereket. Komolyan nem. Két dolog visel meg nagyon, az igazságtalanság és a csalódás. Pedig nem jut már ki egyikből sem napi szinten, mégis folyton leveri a biztosítékot, ha szembe jön valamelyik. Talán az én hibám, talán az elvárásaimmal van a baj. Pedig soha nem várok el olyat, amit én magam ne tennék meg, vagy amit ne várhatnának el tőlem. Nem nehéz ám úgy élni az életet, ahogy én teszem, szerintem kényelmesebb is, mint folyton konfrontálódni, mégis úgy tesz mindenki, mintha a napi harc tenné édessé számunkra a létezést. Nem értem őket. Komolyan nem.
Címke: önvallomás
Most jó!
Most jó. És ez olyan ritkán fordul elő velem, hogy meglepően intenzív tud lenni az érzés. Sokszor gondolkodom rajta, hogy jó lenne tudatosan irányítani az érzéseinket, hiszen mikor a legsötétebb az éjszaka, jó lenne átélni egy győzelem mámorítóan felszabadító érzésének boldogságát, de nem lehet. Mint a szobaantenna a televízió tetején, csak állunk, hagyjuk a világot történni körülöttünk és ha valami tetszetős dolgot veszünk észre, örülünk. Néha pedig indok nélkül is megtesszük és ráfogjuk a jó közérzetre. Én magam nem is szeretek foglalkozni vele, mi az okozója, csak hálás vagyok érte. Úgy tartják, az igazi bölcsek szava járása a „köszönöm”, míg a legtöbb emberé a „kérem”. Szeretek hálát érezni, talán a legkiteljesítőbb érzés, ha egyáltalán létezik ilyen szó. Mint minden érzés, több, mint valószínű, hogy ez is tiszavirág életű, éppen ezért kell most megragadni. A hangsúly a MOST-on van, fél életünket eltöltjük a múlton rágódva, vagy a jövőtől rettegve, miközben csak a jelen pillanat a miénk.
Semmink nincs az „itt és most„-on kívül.
A találkozás
Csak ülök némán és a távolba révedek. Írnék, de nem tudok. Gondolataim tiszták és átláthatóak, nyoma sincs már az egykori kavalkádnak, amely megnehezítette a tisztánlátást, mégis képtelen vagyok aktivitásba billenni. Csak szemlélődöm, és az egész engem körülvevő világ történéseit, mint egy time lapse videót, próbálom felfogni. Mikrótól a makróig mindent próbálok befogadni, de nem lehet. Túl gyorsan pörög. Ott egy arc, emitt egy esemény, huss, mielőtt felfoghatnám mi történt, már tovatűnt. Mert nem írok. Egyetlen eszközöm van a világ megállítására, ha megnyilvánulok benne. Egyetlen esélyem, hogy létezzem, ha nyomot hagyok. Benned, benne, vagy bárkiben. Csak egy gondolat, egy érzés, ami egyszer csak feltör életed alkonyán „emlékszel, volt az a srác, milyen jókat írt…” – s én létezővé válok. „A találkozás” bővebben
Unique
Szokatlanul régóta nem írtam semmit, de ez éppen nem rosszat jelent, hanem ezúttal csupa jót. Az érzelmi hullámok amplitúdója csitulni látszik, ami egyrészt azért jó hír, mert tisztábban látok, másrészt azért is, mert nem érzek kényszert, hogy kiírjam magamból, ami bennem van. Kényszer nélkül meg minden ízesebb. A világ sorsa már úgy érzem megpecsételődött, nem is akarok különösebben foglalkozni vele, ha elkövetkezik a cselekvés ideje, úgyis megvan a forgatókönyv. A saját sorsom alakulása most sokkal érdekesebbnek ígérkezik, és ez akaratlanul is felvillanyoz. De vajon miért? „Unique” bővebben
Indulni kell
-Itt az idő!
-Fájdalmas lesz?- kérdezte, anélkül, hogy a szája megmozdult volna.
-Változó. De az eufória, ami utána következik, kárpótol majd érte.- visszhangzott a fejében a válasz.
-Félek.
-Tudom. Mindenki fél, mielőtt belevág, de tudnod kell, hogy már nincs visszaút. Vár egy új tapasztalat, és hidd el, végül mindig megéri!
-Akkor is. Mesélj még róla egy kicsit.
-Minél tovább halogatjuk, annál nehezebb lesz!
-Emlékezni fogok erre?
-Idővel. Talán.
-A mennyországba jutok? „Indulni kell” bővebben