A világ rendben van. Még ha nincs is rendben igazából, akkor is rendben van. Mert nem az a rend, amit mi annak ítélünk, csak a mi mániánk, hogy magunkat helyezzük a középpontba, hogy onnan osztogassuk a parancsokat, mi hogy legyen. Naphosszat picsogunk a gumicsizmás életünket ért minden sérelem miatt, és folyton osztunk valami felsőbb hatalmat -legyen az bár a véletlen- hogy mi ezt jobban tudtuk volna. A rend, csupán létezik. Mi is miatta létezünk, mert illünk a rendbe. A renden kívül nem létezik semmi, mert a renden kívül is rend van. Ha van olyan, hogy renden kívül, akkor az a rend akaratából létezik.
A rend a dolgok alfája, és omegája. A természet gondolkodás nélkül engedelmeskedik neki, az állatok ösztönből, részleges szabad akarattal tesznek rendszerint a rend szerint, csupán az ember próbálja lépten-nyomon megkerülni. De minket is áthat, miközben hatalmasságot játszunk, mint gyermek a nagyítóval a hangyák felett, csak azért lehet, mert a rend engedi ezt. És engedi, mert akinek nem szüksége, úgy sem használja ki. Mi sem sokáig fogjuk, mert belátjuk, nincs értelme. Engedelmeskedni a rendnek nem kötelesség, hanem létszükséglet. Vele élet van. Nélküle halál.
Haldokló világunk figyelmeztetés. Az utolsó útjelző tábla, hogy még visszafordulhatunk. De nem fogunk. És ez is a rend akaratából történik. Átmegyünk a kapun, amin még soha senki, és azért tesszük ezt, mert önnön hiúságunk miatt nem maradt választásunk. De ez így van rendben. Soha egyetlen sejt, vagy részecske a világegyetemben nem másért létezett, minthogy itt, most (még ha ez nem is jelent semmit) így legyen. Mert így kell lennie, hogy a minden, ami még hátravan a világmindenségben, bekövetkezhessen. Nem vagyunk többek, mint homokszem a sivatagban, csepp a tengerben. Mégis nélkülözhetetlenül be kell töltenünk teljesen egyedi sorsunkat, a pusztulás, az önpusztítás parancsának való engedelmességet. Nehéz feladat ez, rajtunk, az emberiségen kívül senki nem vállalta. Mi megtettük, ezért mindenhol nagyra tartanak minket. És ezért nem is segítenek. Csodálják a rend működését, látják jelenlétét mindenhol, ahol önmagát próbálja meg megtagadni.
A születés fájdalmas folyamat. A vajúdás órái végeláthatatlannak tűnnek, miközben társadalmunk érzi, helyzete tarthatatlan, el kell indulnia, és be kell teljesítenie sorsát, hogy átalakuljon létezésének formája. De mint gyermek az édesanyjában, úgy mi sem maradhatunk a régi világunkban. Ezt a társadalom nagy többsége már felismerte. Mert a rend kezd utat törni koponyájuk legmélyebb bugyrából egyenesen a felszínre. Nem mondják, mert nem tudatosul bennük, de érzik legbelül, valami nem jó, Valami megváltozott. Kényelmetlen a ruha, ki kellene bújni belőle. Mint a tojásból kikelő teknőc, egyre agresszívebben, egyre vehemensebben, mégis egyre fáradtabban toljuk, nyomjuk a tojáshéjként minket körülvevő világ határait, de erőnkön felülinek tűnik. Mikor már a legnagyobb a rúgkapálás, mikor a feszültséget már nem érezni lehet, hanem megszilárdul a levegőben, akkor átszakad egy gát, és átcsöppenünk egy egészen más világba.
De az új világ rögtön nehézséget állít elénk, hiszen a biztonságos, és természetes élőhely, a tenger még távol van. Hosszú vándorlást kell megtennünk a mindenhonnan veszélyt rejtő homokon át, az óvó, hűsítő habokig. És ha eljutunk oda, a túloldalon is vár feladat ránk. Mint a teknős, ami aztán elkezdi sok ezer kilométeres útját, hogy létrehozhasson valamit. Hogy teremtsen. Mi is megkapjuk a következő feladatot. És örömmel fogjuk vállalni.
Mert megtanultuk, a rendnek engedelmeskedni nem kötelesség, hanem létszükség.